Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Molnár József: Nyárdélutáni idill (elbeszélés)

a fehérje-állományból vizet kiválasztani? — e kérdés meghaladja ismereteim körét.

BLső világi lakomájuk alatt tanúsított viselkedésük nélkülözte a mi szokásrendünk által modor és illem vonatkozásában támasztott legelemibb követelményeket is. Igaz, rokonságunk annyira távoli, hogy ilyesmin nem szabad megütköznünk. Nekem Rousseau-t juttatták eszembe, aki bátorította kortár- sait, hogy sivár emberi társadalmukból térjenek vissza az ősi természet idillikus egyszerűségébe s boldogságába. Az asztal körül lejátszódó jelenetek elemzése közben Rousseau javaslata kétes értékű biztatásnak tűnt. Ha az egyik csibe nagyobb szemecskét kapott fél, mindig akadtak asztalszomszédai, amelyek ki akarták ragadni csőréből az ígéretesebb falatot. Ezt a magatartást nemcsak azért bélyegeztem meg, mert a gavallérosan terített asztal többszőrt) - sen meghaladta fogyasztó képességüket. Nem volt semmi gyakorlati értelme más szájából falatot elkívánó, falánk irigységet tükröző igyekezetüknek.

Erkölcsi szenvedélyem, amely korom előrehaladtával egyre merevebb lesz, arra kötelezett, hogy minden élő erkölcsi képviseletében elítéljem visszataszító, más szájából falatot elkívánó magatartásukat. E tekintetben kissé donkizsottos vagyok. Később csillapult ugyan naív indulatom, mert eszembe jutott: a mi emberi nagy-családunkiban is előfordul hasonló jellegű visszaütés. Igen, nálunk is előfordul, hogy égjük ember kíméletlenül gázol át a másikon, amint ezek a kiscsibék tették étkezés közben.

Feltehető, hogy a szárnyasok a hüllő-szakaszbeli közös örökséganyagból többet őriztek meg, mint mi; de azért mi se vagyunk mindnyájan gáncs nélküli lovagok. Jobban tesszük, ha csirkék egymáson átgázoló s társuk szájából falatot elkívánó attitűdjét gondosan megfigyeljük, és ha a rokonságra kerül a szó, az emberi nemzet teljes szeplőteJenségével nem gőgösködünk.

A Don Quijote-természetűek mentségére hadd mondjam el, hogy ama másik ágon csúcsra lépdeltek között akadnak már olyanok is. akik bármilyen testhelyzetbe kerüljenek is, hisznek a Szerepben, a Kötelességben, és képtelen összefüggések közepette is kiállanak eszményeikért. Tudom, hogy rozsdásodik fegyverzetem, de a bús lovag módjára rendíthetetlenül hiszek egy egyetemes közösségi célokat szolgáló magatartásrendben. A gyakorlatiasabban gondolkodó fiatalok előtt ilyesmi bolondériaként hat. Az egymáson átgázoló kiscsibék figyelése közben mégis úgy éreztem, hogy nekem van igazam a kötelékbontás mellett kardoskodó fiatalokkal szemben.

— Már van irodalmi iskolájuk is — gondoltam elbúsulva. — Az egzisztencialisták feleslegesnek, tsőt károsnak tartják a közösségi kötelékeket. — Szomorúság fogott el, mert arra gondoltam, hogy ha a gátlástalanságot hirdető embereknek írók is fognak segíteni, könnyen lehet, hogy ideig-óráig fölénk kerekednek.

Elégtétel érzésével figyeltem mqg, hogy nem mindegyik uzsonnázó átgá- zolós természetű. Vannak jobbérzésű baromfiak is — így fogalmaztam meg a vigasztaló jelenség megfigyelése közben. A fogalomkört jelölő szóhasználatot nem éreztem hatásvadászó hangulatúnak. Arra gondoltam, hogy tyúk vagy kakas megjelölést kezdő korukban még nem használhattam volna. — Ügy tudom, régi magyar nyelvünkben a barom szó eredetileg minden élő állat jelölésére szolgált. A későbbi szóhasználatban a barom kifejezés a nagytestű állatok fogalmára szűkült és előbb a kisebb testű állatok, végül a házi szárnyasok sajátították ki a maguk számára a baromfi elnevezést.

Sajnos, alaposabb megfigyelés után kiderült, hogy az én jobbérzésűnek vélt baromfiaim csak gyávácskák, vagy gyengék voltak. E kategóriában volt egy tiszta fehér pillékkel borított apróság, amelyet nagyon rokonszenvesnek találtam. Egy gondolatnyival nagyobb volt a szeme, mint társainak. Evés közben sokat nézelődött a világba. Engem is elég hosszan vizsgált. Indulat, zokszó nélkül tűrte, amikor társai átgázoltak rajta. Nem kapott társai csőré30