Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - T. Prókay Éva: Dísztemetés (elbeszélés)
T. PRÓKAY ÉVA DÍSZTEMETÉS Reggel nyolckor telefonáltak a kórházból, hogy a sebész professzor megérkezett. Az asszony nehezen ébredt. Este későn aludt el, Lulu volt nála, a mostohalánya és Lulu látogatása mindig felizgatja. Amúgy is rosszak az idegei. Négy napja nem látogatta meg a férjét sem a kórházban, mióta megmondta, hogy amennyiben a szovjet kolléga vállalja, rászánja magát a műtétre. Akkor ijedten sírni kezdett. Már előzőleg beszélgettek a lehetőségekről, és férje a műtét sikerét ötven százalékra becsülte. A másik ötven százalékra gondolt, és azért sírt. Gábor ötvenkét éves. Híres sebész, neve van, még élni és dolgozni akar. Ezt tudja. Valamit sejtett homályosan, hogy a műtét nélkül a jobbik ötven százalék esélye sem áll fenn, de erről nem beszéltek. A kollégák, akik kikísérték a betegszobából, a súlyos beteg hozzátartozójának kijáró részvéttel bántak vele. Bognár, a munkatársa még azt is mondta, hogy nincs más lehetőség. Lulu mégis azt szeretné, ha lebeszélnék apját a műtétről. Most tehát megjött a szovjet sebész, a dolog eldőlt. Egy óra múlva érteküldik a kocsit a kórházból. Lassan kezdett öltözködni. Gondosan válogatott a holmija között. Szeptember vége van, de kint még nyár, kora reggel is harsogva süt a nap, ennek ellenére nem vehet fel valami világos ruhát. A nyersselyem kosztüm talán jó lenne, méregzöld blúzzal... de az most túl fiatalos. A zöld blúzhoz különben is sok festék kell. Ilyen alkalomra nem lehet nagyon kifesteni. Biztosan beszélnie kell az operáló orvossal. Ezek az oroszok egyszerű emberek. Ezért a sötétkék tropikál kosztümjét kereste elő, sima, fehér selyemblúzzal. Később a brost is levette a blúzról. Sokáig fésülte a haját. Jobbról, a halántékánál a festék alól megint kibújtak az ősz hajszálak. Délután, ha túlleszünk az egészen, elmegyek a fodrászhoz, gondolta szórakozottan. A sofőr, aki értej ött, ünnepélyesebb volt, mint máskor, mélyen meghajolva üdvözölte és halkan tette be a kocsiajtót. Ezek mind tudják, hogy meg fog halni, gondolta ingerülten. A kórházban is ilyen ünnepélyes csend volt. Bognár várt rá, és azonnal bevezették a férjéhez. Még aludt. Az éjszaka és a betegség nehéz szaga ülte meg a szobát, a redőnyt leeresztették, a homályban kék lámpa égett. A fény a beteg arcára esett. Ügy látta, hogy négy nap óta lefogyott és megöregedett. Szétnyílt ajkáról sípolva vált el a levegő. A haja nedvesen tapadt, homlokára. Egy pillanatra megállt a nehéz levegőben és odaszólt a mozdulatlan, kékruhás nő felé. — Kérem, nyissa ki az ablakot. A beömlő fénynél látta meg, hogy a nő sír. A szeme már egészen dagadt, a könnyei az orra mellett csorognak végig, szőke, rövidre nyírt hajú fejével egészen gyerekesen hatott ezzel a hangtalan sírással. A fény a beteget is megmozdította, de csak a szemét húzta össze, aztán mély sóhajtással aludt tovább. A síró nővér a feiéhez lépett és könnyű mozdulattal végigtörölte a homlokát. Aztán ránézett. Szórakozottan és közömbösen, nem is üdvözölte, csak elment mellette, a vízcsaphoz, ott egy pohár vizet engedett magának. Bognár krákogott mögötte. — Altatót kért tegnap este — szólalt meg visszafojtott hangon —, de most már rövidesen fel fog ébredni. Az operáció előtt még beszélni akar a tanárral. A nővér előreiött az ágvie. e<*v könyvet emelt fel az éjjeli szekrényről, a keskeny kötet belesimult a tenyerébe. 76
