Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Rácz Zoltán: Fiam sírköve (vers)

Rácz Zoltán: FIAM SÍRKÖVÉRE

„Az élet nem állt meg, nem bizony”

— vigasztal egyik s másik,

„az élet nem állt meg” — dadogom, ismétlem roskadásig.

Roskadnék, dehát a lábam visz, még mindig visz, még bírja.

Testemben ég a „nincs tovább” emberszabású kínja.

Roskadnék, íme lenne pad, mi ringatna, megkínálna savanyú dohánnyal, füsttel és meghívna virágzásra

a Tabánba, vagy a föld alá, hogy gyökereiben lássam: hogy pirul el a vaksötét a lila orgonákban, —

hogy lássam mennyi harcot old a rügy, míg gyümölccsé érik. —

Csak ne állnék itt a fák alatt e kihagyó szívverésig!

.. . Már újra látom az ágyadat üresen, fehéren, tisztán, végigfut szemem e börtönön, e halálos mész-kalitkán,

kezemben izzik a vaskilincs, a befőtt a falhoz koccan, arcodhoz kapnék s a levegőt ütöm ügyefogyottan .. .

Hajadban nyújtózó örömöm tollpámán kutató bánat, hallom szakadó sikolyod, véredet ahogy vágtat

s nyakadon, ínyeden gyöngybe fut e veríték-marta pompa — bennem a vonagló idegek verődnek torz bokorba . . .

S itt állok most a fák alatt kihagyó szívveréssel, előttem kisfiú totyog, fölöttem felhő lépdel:

— igen, az élet megy tovább, az emberek meg sem állnak, lakást vesznek és kenyeret, futnak, politizálnak