Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Pék Imre: Szigeten (elbeszélés)

kerékjászoly szélére ült, szembe Szanki Jánossal. Sokszor ültek így régen az istállóban etetés és itatás között. Az állatok szájában álmosítóan harsogott az eleség, tiszta alom zizegett a lovak patája alatt, és macska sétált végig az istálló járdájának kövezetén. Óvatosan ellépdelt a tehén alatt, majd lesre kuporodott a jászoly lábánál. Az állatok megszokták a macskát, csak a lovak szagoltak feléje, és vigyáztak, nehogy a pici, furcsa jószágra toppantsanak.

Néha a szomszédok is átjöttek, vagy ő lépett át valahova esti etetések idején. Ilyenkor az időjárásról beszélgettek, a holnapi munkáról, és néha politizáltak. Mostanában ritkán jön ide valaki és ő sem megy sehova. Furcsának vélte, hogy Szanki János látogatja meg.

— Láttam, vetsz már — mondta Szanki János.

— Megkezdtem. Ti is vettek, hozzáláttam én is. Ne mondjátok: lemarad az Ábris.

— Mért fortyansz föl azonnal. Se hasznunk, se kárunk, ha lemaradsz. Ügy beszélsz, úgy mozogsz a faluban, mintha más plánétán élnél, mintha nem pödörtünk volna sohasem cigarettát egy dózniból.

A borjú elégedetten cuppogott az anyja tőgyén, fújtatva fordította fejét egy-egy szusszanásra az ajtó nyílása felé. A lenyugvó nap rózsaszínre festette a tejhabot a borjú orrán. Hogy jóllakott, Ábris Pál visszavezette a helyére. Jött a gazda felesége, és kifejte a tehén tőgyében maradt tejet. A sárgás folyadék ember számára még ihatatlan volt, ezért az itatóvödörbe öntötte. Mindig kifejték a borjú után a tehén tőgyében hagyott tejet, hogy jó tejelő maradjon. Szanki János köszönt az asszonynak, az csendesen visszaköszönt.

Az asszony a lakóházba ment, Ábris Pál az istálló küszöbére ült, háttal Szanki Jánosnak. Kint sötétedett már, traktor porolt el a ház előtt, a templom tornyában estét harangoztak. Ábris Pál leemelte kalapját és mozgó szájjal imádkozott. A vendég csak akkor szólt hozzá, mikor kalapját ismét a fejére tette.

— Kivallja az idő, már ki. Ilyen vetőre alig emlékszem.

— Ha így folytatja az esztendő, nem panaszkodhatunk.

— A szomszéd határban is vetnek, arra jártam, a téesz dolgában. Találkoztam a sógoroddal. Ide indult hozzád, de visszafordult, hogy találkoztunk. Rám bízta a mondanivalót.

— A lovakat kéri, hogy segítsek?

— Nem. Nagyobb a baj. Az apósod, az öreg Beke Sándor halálán van. Reggel a vetőhöz készítette a gépet. Ott esett össze az udvaron. Azóta se tért magához. Az orvos járt nála, azt mondta, hogy agyvérzés.

— Már öreg az após, sokat is gürcölt, vénségére is egész ember volt. Ilyeneket lábról visz el a halál.

— Az orvos is mondta, hogy elviszi. Azt izeni a sógorod, a Beke Sanyi, hogyha elviszi, akkor belép.

Ábris Pál összerezzent. Ebben a faluban ő maradt ki szervezéskor, a szomszéd faluban a felesége testvére, ifjú Beke Sándor. Ketten élnek az apjával, és az öreg tiltotta meg a negyven éves fiának, hogy belépjen. Az öregé a föld, föld nélkül pedig nem írta alá a belépést ifjú Beke Sándor. Vállalta az öreg akaratát. Most ha meghal az idős ember, fia nevére szállnak a földek, és úgy viszi azokat be már akkor mint sajátját.

Erre gondolt most Ábris Pál, és arra, hogy sógora belépését meg kell akadályoznia. Nem mutatta izgatottságát.

— Nem lép az be, nem is fogadnák, ha már kezdetben nem ment. Tudja ezt a sógor, meg nem kell a téesznek az a koszos tizenöt hold föld. Akár van vagy nincs a kétezer mellett.

— Entölern azt izente: ha elmegy az öreg, akkor aláírja a belépést. Ezért akar veled szót váltani, ha átmennél hozzá.

Aztán arról beszélgettek, hogy milyen idő is lesz holnap, meg, hogy jól teleltek az őszi vetések. Sötétség terpeszkedett az udvarra, az állatok is sötétben majszolták az istállóban az eleséget. A vendég fölkelt a fejőszékről, elköszönt. A gazda az utcaajtóig kísérte.

59