Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Pék Imre: Szigeten (elbeszélés)
először, hogy igen egyedül van, és azóta nem tudta gondolataiból kirázni. Az egyedüllét ott lépegetett vele, belerágta magát életébe. A tsz végzett a favágással. Megrészelték a fát, és részelés után vontatókkal hordták haza a járandóságot. Négy, öt ember rakott meg egy vontatót, összesegítettek, ö is hordta a fát kocsival, a magáéról. Egyedül. A lovak patája alatt cuppogott a sár, tengelyig merült a kocsikerék, és egyedül emelte a kocsira a farönköket. Egy pótkocsira is ráfért volna a fa, amit hat kocsival vitt haza ... A rönkök emelgetésekor sajdult bele: egyedül van. Máskor, mikor mindenki egyéni gazda volt még, azokkal az emberekkel járt fát vágni, fát hordani, akik most is a vállat egymáséhoz feszítve emelgetik a nehéz rönköket. Csak ő győzködik egyedül. Ezt a fizikai győzködést még el lehet viselni, de a gondolatok támadásait, ostromát eddig még nem érezte. Hallotta a fahordók hó-rukk-jait, az erdő felerősítette, visszhangozta a munka ütemes kiáltásait. És sajnálatot látott Ábris Pál a fát fuvarozó emberek arcán, az ismerős arcokon, akik a vontató pótkocsiján ültek. Inkább gúnyt látott volna. Eget tudott volna törni öklével, ha sajnálatot gyanított mások arcán. * Vetni kellett. A tsz gépei egy fordulóban annyi földet vetettek be, mint ő a lovasfogatú vetőgéppel három fordulóban. A fiatal traktoros szemében is szánalmat látott, és szavaiban is szánalom csendült, mikor cigarettára gyújtás közben átkiáltott a lovakat biztató emberhez; — Ha végzek, majd odalépek egy fordulóra. — Aztán gázt adott a gépnek, porzott utána a föld. Ábris Pál keserűen csapott ostorával az izzadságtól habosszügyű lovak közé. Eddig szerette a ló szőrének csípős szagát, ha munka közben feléje sodorta a szagot a szél. Most gyomra háborodott tőle. Emlékezett az őszre. Traktorok dohogtak a határban, az ekék mélyen hasítottak a földbe. Ezekhez képest ő a kétlovas ekével csak a föld színét karcolta meg. A lovak húzták az ekét, ő meg szinte tántorgott az ekeszarv között. ★ „Egyedül maradsz most Pál” — hallotta újra az asszony szavát, és elképzelte arcát, amint bánatosan elköszön. Olyan volt, mint képeken a Jézus vérző sebeit törül- gető Szűz Mária. Ebben a kórház-fehérségben döbbent rá, hogy felesége milyen magánosán is élt mellette. Az átszervezés után a házuktól lassan elmaradoztak az asszonyok, és a felesége mind ritkábban járt át a szomszédokhoz. Első hónapokban viccesen szekálták asszonyát: „neked jó, mert maszek felesége vagy”, aztán már nem barátkoztak vele. Kapálás idején vidám fehérnép-csapatok kerekeztek a határba, összedolgoztak a közös földeken, az ő felesége egyedül kapált, sarabolt. Nem panaszkodott, csak mindig szót- lanabbá vált, és sokszor fényes szemekkel simogatta fia fejét. A Miklós gyerek meg mintha érezné anyja egyedüllétét, úgy bújt a szülője hóna alá, mint ázott csibe a kotló tollai közé. Ábris Pált elnyomta az álom. A csupa fehérség: a fehér falak, a fehérkeretes ablakok, ajtók, a hófehér ágynemű álomba ringatták. * A vetés első napján késő délután érkezett haza a mezőről. Kifogta a lovakat, a jászolhoz kötötte őket, enni adott az állatoknak, és az almot villázta az istállóban. Ezen a késő délutánon, estén fordult meg benne a világ. Kései vendég köszöntött be az istállóba. Ábris Pál viszonozta a köszönést: mutatóujjával kalapja karimájához bökött. A vendég belépett az istállóba, kezet nyújtott, majd a fejőszékre ült. A gazda szénát dobott a lovak elé, a villát nekitámasztofta a falnak, és anyjához engedte a szopós borjút. Kint az udvaron felesége etette a baromfiakat, moslékot vitt a sertéseknek, és kötényébe szedte a tyúktojást. Ábris Pál a 58
