Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Pék Pál: Fejünk felett a nap (vers)
így hagynak el az őszök — a kék eget belepve — tarka, sötét, piros, meg sárga madarakkal: tollúkkal tele az asztal. Megint egy ősz. És így szalad el. Le-leül, de nem fogja a hely, állva iszik, néz a fogasra: ott van-e botja, kalapja. Ez is itthagy ■— mondom sötétlőn — hallom, mikor lemegy a lépcsőn. — Hullik a lomb. Látja, nagyapám? — Miért ne látnám? Most ritkul a fán! Miért ne látnám — tüzel az öreg — mert betöltöttem a kilencvenet? Szemüveggel, de tudd, hogy nagyanyád ma reggel is a tűbe talált, s míg öltögetett — éppen az elébb — figyeltük meg, hogy egy-egy levelét milyen boldogan tartaná meg az ág, de a sok bolond elrúgja magát, nem ott fogódzik, ahol fogni kell.. . Mi ott fogódzunk, nem engedjük el, mi megbeszéltük, hogy kapaszkodunk. Felelj, fiam! Hát nincs igazunk? (Megbeszélték a kedves öregek. Igazuk van. Ki mondhat egyebet?) Pék Pál: FEJÜNK FELETT A NAP — Áts Lászlónak — Semmi csak a nyelv botlásai s halottak minden csónakon Fűzfák árvasága a szél templomában s bcrzongó angyalok A teremtés képzete s látomás a csöndről A szerelem árnyéktalan háza Emésztő bizalom s a kertünk bálványokkal végül kulcsra-zárva Itt anyánk se vehetné vállára a sorsunk se nők se múltunk aranyága Fejünk felett a Nap s mi hallgatag folyókon átkelünk mint isten a lakható világba
