Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

rölgetik a szájukat, közben Margitra pislognak, vajon megkapják-e az igazolást. Acsádit sunyi pillantások pásztázzák. „Ez a fiatal nem lesz olyan, mint az öreg” — árulkodnak a szemek.

— Köszönjük szépen — hálálkodnak az emberek elmenőben.

Mikor magukra maradnak, Margit magyarázkodni kezd:

— Az állomáson is kaphattak volna igazolást.

Ö Margitra néz, az asszony elhallgat. Acsádi gúnyosan mosolyog, aztán megszólal:

— Minden bál után így van?

— Éppen úgy teszel, mintha nem mondtam volna még, mintha eltitkoltam volna valamit.

Acsádi képmutató udvariassággal szabadkozik. Képen tudná most ütni.

— Félreértettél, Tibor bátyám. Én, igazán... én nem azért, csupán ... — zavartan félrekapja tekintetét, új cigaretta után nyúl, pedig csak az imént nyomta el a másikat. Margit hol őt, hol Acsádit fürkészi. Most már bizonyos benne, hogy felbujtotta ellene Szabó.

— Ha vonat volna, csak ricinust kapnának, igazolást nem.

— Ugyan hagyd már abba! — formed a feleségére. Margit megsértődik. Nem szokott vele ilyen hangon beszélni. Nagyokat nyel, látszik az arcán, hogy küzd a sírással. Most felugrik, s hirtelen elhatározással besiet a lakásba.

— Nem kellett volna — dörmögi Acsádi.

Nem szól, kimegy a váróba, kiosztja a lázmérőket. Mikor visszajön, Acsádi beszélni kezd:

— Az elnök igazán elismerőleg nyilatkozott felőled, Tibor bátyám. Ami a munkádat illeti, csak a. legjobbakat... Nézd, én nem tehetek róla, hogy te nem kedveled Szabót. Be kell látnod, hogy én, hogy nekem .. . Kényelmesebb odabent. És meggondoltam, nem akarok itt megtelepedni. Te sem bírtad ki. Csupán egyetlen kérésem volna. Ha éjszaka, továbbra is . . . hiszen magad mondtad, hogy nincs olyan beteged. Nem bírom a falut. Elvégre, ha én nem vállaltam volna . . .

Elhallgatott, s a padlózatot nézte mereven. Csizmája orrával a mozaiklapok mintázatát rajzolgatta. Hogy ő, az öreg járjon ki helyette éjszaka? Ki kellett gombolnia az ingnyakát.

— Szabó is helyesli. Odabent meg nem kell tudni erről senkinek. Valamit valamiért — mondta Acsádi.

Nem felelt, nem tudott. Beengedte a kötözésre várókat. A betegek zavartan pislogtak. Csodálkoztak, hogy ma egy szava sincs hozzájuk az orvosuknak. Az öreg Varga, akinek feltörte lábát a csizma kérge, a maga tréfás módján szóvá is tette:

— Hallod csikóm, máma csak a keze gyógyít a doktor úrnak, a szája nem.

Megszólalt Acsádi.

— Mondja fater, volt maga baka?

— Baka nem, de utászként nem kevesebbet, mint ötvenegy hónapot húztam le angyalbőrben.

— De a kapcatekerést csak nem tanulta meg. Ilyesmiért — mutatott a feltört lábra — egy heti egyes járt.

— Akkoriban jobban ment még a tekerés, még a kapcatekerés is — mókázott tovább az öreg.

Acsádi lebiggyesztette száját, nem szólt többet.

Visszajött Margit, vörös volt a szeme. Szótlanul folytatták a kezelést. Az utolsó beteggel kiment Acsádi is.

— Nem akar éjszakára kint maradni — közölte Margittal indignálódott hangon.

— Ez a legkevesebb, amit egyelőre megtehetsz helyette. Igazán nem értelek, miért kell elvadítani Bélucit.

— Béluci, Béluci. . . ugorj a nyakába.

— Évekig talpaltam, mire találtam végre valakit. Ha eladtuk a házat...

Eladni? Tágra nyílt szemmel meredt Margitra. De hiszen abban állapodtak meg,

hogy kint maradnak, s autóval jár majd be. „Sose legyen olyan bolond Béluci, mint ez a vén medve.” Behívta a lázasokat. Pista, a bionchitiszes utolsónak maradt. Már

40