Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)

az orvost, ha kell. Igen, az a rendelő a faluban, van, nem a periférián. A vád nem alaptalan, ezért fáj. Margit akarta, hogy itt, az állomás közelében... De te beleegyeztél! Mégsem tud haragudni Acsádira. Inkább sajnálja. Ha Nagy Szabó hálójába kerül, vége. Az elnök alaposan befeketíthette őt Acsádi előtt. Neki mindegy már. Rendeljen a faluban, ha úgy látja jónak. Az idegenség észrevétlen ereszkedik közéjük. Mindketten fellélegzenek mikor Margit benyit. Frissen mosott fehér köpenyt visel, fehér fityulája alól előtolakszik néhány engedetlen, szürkülő hajtincs. Acsádi képére sima álarcot merevít az udvariasság. Meghajol, kezet csókol. Még bókolni is tud.

— Ezt az üdeséget asszonyom! Esküszöm, tíz esztendőt fiatalodott szombat óta. — Mosolyog, csak a szemüvege mögött bujkál valami hamis fény, de Margit nem látja, elvakította a bók.

— Maga javíthatatlan hazudozó, Béluci — kacarász mély althangján. Most odalép Margit őhozzá, homlokon csókolja, tenyerét végighúzza borostás arcán.

— Már megint nem aludt ez az emberi Soha ne legyen ilyen bolondul lelkiismeretes Béluci, mint ez a vén medve. Kinél voltál?

Néhány kurta szóval elmondta. Béluci, Béluci... — füstölgött magában.

— Eredj borotválkozni. A reggelidet is odakészítettem. Maga Béluci? Nem enne valamit?

Acsádi köszönte, nem kért.

— Ha óhajtod, Tibor bátyám, ha fáradt vagy, mi ketten Margitkával, ugye, szívesen ...

— Nem! — tiltakozott ő. Margit felkapta a fejét az akartnál keményebbre sikerült ellenkezésre. Finom asszonyi ösztöne megsejtett valamit. Hogy enyhítsen iménti megjegyzésén, majdnem barátságosan hozzáfűzte: ■— Van alvási tartalékom bőven, holnaptól különben is időmilliomos leszek. Meg néhány beteg is van még, akiket nem láttál. Mindjárt jövök.

Bement a lakásba. Míg borotválkozott, folyton Acsádin töprengett. Meg Szabón persze. Eh, rossz hangulatban van. Korán kelt, nem szokta, ideges. Majd elmúlik. Valóban jobb lesz a betegeknek az a rendelő. Éppen szája fölé boruló kefe bajuszáról törölte le a habot, mikor meghallotta azt az éktelen kiáltozást.

— Fogd meg! Szorítsd meg! Ne ereszd! A kaput! A kaput!

Az udvaron kiáltoztak, ajtó csapódott, lábak csosszantak. Benyitott a rendelőbe. Üres volt. A váróban is csak néhányan lézengtek, azok is kifelé igyekeztek az udvarra. Kisietett ő is. Az udvar, akár egy csatatér. Egymást taszigálva futkároztak, kiáltoztak a betegek. Először sehogysem értette, aztán csak megpillantotta a drótkerítésnek ugró, halálra rémült vadnyulat. Azt űzték, kergették, valamennyien.

— Ne bántsák! Ne bántsák! — sikoltotta Margit Acsádi karjába kapaszkodva, de senki sem figyelt rá. A nyúllal voltak elfoglalva, azt kergették vadul.

— Ne ereszd! Fogd meg! A kaput!

Valaki becsukta a kaput. Folyt a hajsza. A nyúl rémülten menekült a magas hóban, egész felhőt kavart maga körül. Az elszántabbak futballkapust szégyenítő robinzonádokkal vetették magukat a menekülő után, de a kanálfülű ügyesebbnek bizonyult, kicsúszott alóluk, kétségbeesetten keresvén a menekülés útját. Üvöltöznek az üldözők, mások káromkodva tápászkodnak, az udvar sarkában vagy hatan hemperegnek egymáson, mintha „Kicsi a rakás"-t játszó rakoncátlan gyerekek volnának. Csak a nyulat nem látja. Talán agérutat nyert volna mégis? És akkor feltápászkodott Pilátus, s még mielőtt kiálthatna neki, hogy ne bántsa, kétszer is nyakba üti a fülön csípett nyulat. Pilátus üdvözült arccal mutatja fel zsákmányát, a nyúl rúg még néhányat, aztán orrán kibuggyan a vér, vörösre festi a letaposott havat. A fázósabbja indul a váróba. Indul Pilátus is. Lép vagy hármat, akkor észbe kap. De már késő. Hiába kezdi a sántikálást, hiába a nyöszörgést, hiába veszi kézbe eldobált botjait, senki sem hisz már neki. Felzeng a kacagás, betölti az udvart, kiárad a dombra, a falu felé. Szentes Kati néni mindenkit túlsipítva kerepli:

— Fertály esztendeje táppénzen él, de a nyulat puszta kézzel elfogja a fiatalok elől.