Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Lepedő a toronyban (elbeszélés)
— Hát ne lőjenek — szólt bele újra, közelebb merészkedve Tuba Pál. — Szétlövetik ezt a szerencsétlen falut! Te meg, öcsém, rá ne lőjj még egyszer arra a fehér lepedőre, mert kihozok egy sulykot valamelyik udvarról és szétvágom vele a pofádat! Érted? Egy ideig csak néztek rá. Aztán az őrmester fölkelt, nadrágzsebébe süllyesztette kezeit, megállt Tuba Pál előtt, orrát egészen közel nyomta azéhoz, s hangja tele volt öngúnnyal: — Édesapám, ha maga volt katona, akkor tudhatja, hogy a háborúban a lövöldöző hátvédnek, nincs, nem lehet irgalom! Az orosz is tudja. Nem lehet irgalom annak, aki utoljára adja meg magát. Hát már majdnem mindenki megadta előttünk! Mi most mit akarunk? Mi megadhatjuk magunkat, mi? Akkor is belénk lőnek, mert ez háború, édesapám! — Nem biztos, hogy belétek lőnek. — Utolsók vagyunk, édesapám. — Akkor se biztos. — Utolsók, mint a naptárban a Szilveszter, édesapám! — Tekintsenek ezekre az apró gyerekekre! — Menjen — mondta az alhadnagy. — Szóval lőnek? —■ Mondtuk már: hadititok. Annyira hadititok — szólt az őrmester —. hogy, azt hiszem, magunk se tudjuk biztosan. Nekem parancsot ugyan nem ad már az alhadnagy úr. Akkor parancsol, ha én is akarom, különben nem. Ki parancsol itt valakinek? Lehet hogy majd én! De az is lehet, hogy parancs ide, parancs oda. minden meggebedünk. — Hát jó — mondta Tuba Pál. — De száradjon a telketeken, ha a falu pusztul bele. Mert... Én is voltam Brianszkban. Egy házban is voltam. De nem úgy, hogy ón fogtam el őket. Hanem úgy, hogy ők fogtak el engem. Civilek. Rámnéztek, aztán végigtapogattak. Elszedték tőlem a puskát. Azt magyarázták, hogy most aztán tűnjek el. Posli Magyarország! De többet ott meg ne lássanak, mert baj lesz! Egy vénember is volt velük. Az nagyon öreg volt. Nem tudom, miért, egy kis szappant adott. Isten tudja, miért. Máig se tudom. Szappant, értik? Talán piszkos lehettem. De ő is az volt. Talán még szutyko- sabb volt, mint én. Gondoltam: majd utánam lőnek, ha kijövök. Csak játszanak. Nem lőttek. Ki se néztek utánam. Hát én meg is jöttem, amikor tehettem. Ha nem állna mögöttünk ez a mocskos háború, még szívesen is fogadhatnánk őket. Az, nem lőtt utánam, én tudom, miért. Ha ti nem tudjátok . . . Már megtanulhattátok volna. De azért most se lőjetek! — No jó, papa, most már elég a szószból! — Nektek italán sohasem lenne elég! — Itt mondja a mesét a ruszkikról... — Hadd mondjam! Mi közöd hozzá? — Szappan, halljátok? — Az ám, te állat! — ordított a röhögő katona fülébe. — Csak azt neked nem mondtam, mert úgyse érted. Emezeknek mondtam. De most neked is mondom: nem csak szappan, hanem kenyér is. No? De kint járt a Benki Feri is. Idevalósi! Éppen olyan ronda füle van, mint a tied! Amikor szabadságra jött, még el is diesekedte: egy golyóval öt oroszt lőtt át. Sorba állította őket. Mert úgy gyorsabban ment. Olyasféléket, mint mi vagyunk. Vagy a te apád más? Akkor mért vagy csak őrvezető? Vagy apád után lehetnél, csak az eszed miatt nem? Nem lehet neked más pusztád, mint a puszta üleped! Aztán legyintett, s otthagyta őket. — Fölmegyek még a toronyba. Jönnek, vagy nem jönnek? Az előbb se voltak már messze. Lehet, hogy megvárják az estét? Ha este jönnek, akkor olyan kis mécseseket kell gyújtani, de valami edényben, hogy tüzet ne fogjon semmi.. . Ezek a katonák csak nem takarodnak el innen. Ezek már nem néz24
