Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Tone Szeliskar: Elvtársak (vers. Ford.: Ferencz Győző) - Janez Menart: Elveszett gyermek (vers. Ford.: Dudás Kálmán)

Tone Szeliskar: ELVTÁRSAK

Cellák ablaka mögött rabruhás léptek zuhognak: a szántás szürke porával belepett paraszté, s diáké, ki egyre a napról, s szélről dalolt csak, városi hetyke legényé, s putrifüstös cigányé, ki csak a medvehúst dicséri folyvást. Ismerem mind: belőlük való vagyok, s velük a rács mögött, s itt kint.

Miféle, honnan jött ember valamennyi, hogy fejüket itt is föl tudják még vetni?

Arcuk ráncaiban keménység, szívükből sugárzik a kék ég,

s léptük, lelkűk könnyebb, mint gyalázkodó porkolábjuké.

Ha majd újra út buktatói buknak előttem, s a tágasság madarai üdvözölnek engem, mikor a sok fa, s a levegő megint jó társam lesz, s bentiek szavát viszem m,ég szabad, hű kintiekhez, bentiekét, kiket most börtönőr szava fröcsköl — ki retteg az elvtársi kintlevöktől — szilárd leszek reményemben, s hivő hitemben: sokan vagyunk e súlyos földön, sokezernyi ezren.

Szlovénből fordította: F e r e n c z Győző

Janez Menart: ELVESZETT GYERMEK

Megálltam egyszer, önkéntelenül, egy szék előtt: a mészáros serényen friss borjúszívet szeletelt fel éppen véres kezekkel. Arca is hevült.

Előtte sorban asszony- és gyereknép.

A sor türelmes; szép lassan tipeg.

Kinek szegyet, kinek a combból szel-mér, és mind kap egy-egy darabka szívet.

S mint jövetelkor, imént, sorra mind köszön, amint megy, egykedvün, szokásból. Én meg csak álltam, álltam odakint, megdöbbenten e szívtragédiától.

Álltam, mint elveszett gyerek, s elárvult tanakodás közt néztem a kezet: ha elfogy a szív, valószínűleg a maradékot teszi ráadásul!