Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Kónya Lajos: Bujtogató táj (vers) - Nikola Pavics: Ezüst rózsák, Kép (versek. Ford.: Csuka Zoltán)
Kónya Lajos: BUJTOGATÓ TÁJ Kacsák fúrják nyakuk az égbe, szárnyukkal verdesvén a fényt. A tó megalvadó színére fekszem, sorsom lárvájaként. Vagy felfalnak a mindig éhes, torkos-fogas ragadozók, vagy feljutok az ég vizéhez, nagy szárnyat bontva, csillogót. Halászmadarak szárnya villog az égbolt hullámaiból, mellek, tomporok domborított bronza a bikini alól, arany csészéi köldököknek, türkiz tál, ezüst foglalat, kertek lobognak, tündökölnek hullámok, fák, tetők, falak. Szerelemre bujtogató táj, gerjedelmet termő vidék, futótüzek gyújtója voltál, tudod a csókok jóízét, propagandista, fő-kerítő, bizsergető-kezű anya, tars-kergető erők, feszítő vágyak villantó áruma! Csupán a vak harag sugallhat olyat, hogy öreges habók néhány rögeszmém, tiszta hangzat utáni vágyam, légycsapót fogó kezem. Én így születtem. S lvan még harminckét ép fogam. Vígan betölthetnéd a kedvem, ölelgethetnél boldogan! Nikola Pavics: EZÜST RÓZSÁK Hová lebeg e könnyű ösvény, s a jegenyesor véle? Hová lebegsz te régi ösvény? A kis faluba térj be. A hold majd végighinti rajtad magvai színezüstjét; s hogy a faluba elvezessen én meg is kérem tüstént. És vele megyek házad elé, s megállók önfeledten. Aztán az ablakon belépek, s melléd simulok csendben. S a hold ezüstös keszkenője párnádon szétterülne; mi szépet mondhatnék is néked? Semmit, semmit. Csak a csönd hegedülne. KÉP Az én kicsi házam holdfényben aránylik, s mint a szent dicsfénye rá zsúpfedél hajlik. A. sövény lombjában erdei szél sétál, s mintha vásznat szőne, zümmögve muzsikál, s lenn a selymes fűben, — kicsiny kis furulya — tücsök dalol halkan, mint pávics mikida. Csuka Zoltán fordításai 29
