Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

érthetetlenül így akarja az ifjú tudtára hozni, hogy nem tartja kellemetlen jelenségnek.

— Bükkfőn — válaszolt kissé nevetséges készséggel Zoltán —, tavaly is itt voltam s vissza kellett jönnöm ... Olyan szép ez itt...

— Azt meghiszem — nézett körül az erdőn Viola, kissé felemelkedve, ami megnyújtotta karcsú alakját s két mellét szinte kihívóan hegyezte ki. Aztán Zoltán mappájára pillantva dallamos, némi elismerést előlegező hangon kérdezte meg:

— Festő?

— Olyasféle — pirult el Zoltán a füle tövéig, mert a mappában éppen az őt ábrázoló képek voltak túlsúlyban. — Ezek még üres lapok csak — vágta ki gyorsan, hogy megelőzze az asszonyt, aki már-már nyúlt érte, hogy' megtekintse műveit.

— Szép lehet művésznek lenni — merengett el egy pillanatra —, én valamikor énekelni tanultam... — Aztán hirtelen váltott s az ura felé tekintve, aki éppen közeledett feléjük a többiekkel, ezt mondta: — De így a legjobb . ..

Aztán mindenki nyomult a kertkapu felé, a vadász és a felesége elbúcsúzott a háziaktól, s Zoltán is meghajtotta magát távozóban, bocsánatot kérve Hegedűstől és az asszonytól, hogy ilyen sokáig itt alkalmatlankodott.

A férfi barátságosan kezelt vele, Viola azonban sietett vissza, mint akinek dolga van, da a ház ajtajából visszanézett, s a szája körül nem éppen biztató, de barátságos mosoly villant meg.

Szelestei László: A város szélén