Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

ségét, hogy valamin túl sokat rágódjék, hamar túltette magát a gondjain, ha ilyenek egyáltalán adódtak, de akár örült, akár búsult, mindig talált rá alkalmas ürügyet, hogy felhajtson a garatra. Járta a vidéket s akár Bükkfőn pihent meg, akár Hárs- kúton vagy Magastetőn, mindig betévedt a kocsmába, s ha cimborája is akadt, mint például Nagy Gergely, s fiatal erdész, akkor bizony nehezen lehetett onnan kimozdítani. Pedig kötelességtudó ember volt, szerette a hivatását, s ha kissé becsípett, rögtön a vadgazdaság fontosságát vitatta az erdészettel szemben. Ilyenkor késhegyre menő vitákba bonyolódott, bár nem volt magasan szárnyaló elme, de igazának hite, a természetes elfogultság, no meg az alkohol hozzásegítette ahhoz, amit a természet megtagadott tőle. Egészen okosan érvelt.

A vadász mellett, akinek a ruhája is eléggé viseltesnek és elnyűttnek látszott, állt a felesége, kis, alacsony, kövér asszonyság, akinek fejlett kebleit fesledezve tartotta vissza a kiszabadulás veszedelmétől az agyonmosott, de mindig piszkos, kifakult kék kartonruha. Az arca különben sima volt, gyűretlen, mint a kövér nőké általában, s még kedvesen is hatott érett gömbölyűségével, kétszeresen is hullámot vető tokájával. Ahogy beszélt, mindig rengett bele a hája, melle és hasa, a hátuljáról nem is szólva, amelyből magából is kitellett volna egy Ambrus Péternek való feleség. Most lángvörös volt, ahogy szidta a nyomorult rókát, amely fölfalta legszebb jércéit, és még bele is rúgott a halállal tusakodó, reszkető, de már mozdulatlan állatkába.

—• Rusnya bestye, a fene a beledet! — s még egyszer megrugdalta az okos kis fejet, mely tehetetlenül kiszolgáltatva oldalt hevert a porban. A szeme még élénken égett, csillogott, de aztán valami görcsös hullám vonaglott végig kis testén, lábait feszesen kinyújtotta s kínjában szellentett egyet.

— No, kiadta a páráját — jegyezte meg a vadász —, még pedig hátul. — S hangosan felnevetett.

Zoltán elérzékenyült a halál láttán, bármilyen kártékony dúvadról volt is szó, s Viola tekintetét kereste, remélve, hogy az is együttérez vele. De Viola nem nézett fel most sem, inkább elmosolyodott a vadász megjegyzésén, mint aki nemcsak hogy megszokta már a hegyvidék s a szabad természet nyersebb ízeit, hanem szereti is azokat.

Mert a róka még vizelt is egy csöppet, s aztán szinte pillanatok alatt elhomályosult és kifejezéstelenné vált a szeme.

— Most mindjárt megnézzük, hogy mi van a hasában — kapta össze újra a róka hátsó lábait a vadász s már vitte is a kerti asztalhoz és ráhajította. — Egy kis fahamujuk van? — szólt oda Violának, aki csak biccentett igenlőleg s kíváncsian ment a többiekkel az asztalhoz.

A vadásznéról patakokban folyt a verejték, hol a homlokát, hol a nyakát töröl- gette, de a háta végképp átázott már s nagy foltokban éktelenkedett ruháján az izzadság. De csörgött le a víz két összepréselt keble között is, mint valami lágy szoroson át, hogy kiszabadulva simább terekre végül is a has redőin oszoljék szét vagy párologjon el a test átfűtött melegétől. Különösen mikor járt, árult el némi lompos- ságot és sutaságot a mozgásban, ilyenkor derült ki, hogy egy kissé mindig előre kell dőlnie keble és hasa túlméretezett terhétől. A haja is kócosán lógott, általában tisztátalan benyomást tett a szemlélőre, akár a férje, úgyhogy könnyen meg lehetett róluk állapítani, hogy sem a mosdás, sem a fürdés nem kenyerük, s valószínűleg a házuk táját sem tartják túlzott rendben.

Mint Hegedűsék! Mert ahogy egy pillantást vetett körül az udvaron s a kerten, rögtön észrevehette, hogy itt minden gondozott és ápolt, mint maga a főerdész, akinek zöld egyenruhája hibátlan és kikefélt, akárcsak a cipője, mely fénylik a pasztától. Vagy a csodálatos asszony, Viola, aki erdei elvonultságában is megtalálta a módját, hogy mindig csinos és tetszetős maradjon, s most is könnyű fehér blúzban s pirospettyes szoknyájában úgy állt ott, mint aki talán a fürdőbe, vagy éppen légyottra készül. Piros szandál volt a lábán, a haja enyhén bodorítva szabadon hagyta a homlokát s hátul a tarkóján is rövid, szétfésült varkocsban végződött. Asszonyos és lányos volt egyben, látszott rajta, hogy nagyon fiatal, de az is, hogy ahhoz a komoly, erő23