Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Lepedő a toronyban (elbeszélés)
— És errefelé tartja a puskát, Pál? Hallod-e, Pál? — Most figyeljenek — mondta Tuba, s megrázott egy nyöszörgő vénembert, hogy hallgasson már. A templom tövében hasaló magyar katonákat leste, s elmondta mit tegyünk, mit lát jónak olyan kétségbeesett harc közben, mint amit talán ezek a hátrahagyott katonák váltanak ki, ha eszüket veszítik. —• Amelyik házban ég a tűz, most mindjárt oltsák el. Az ajtaját ne zárja be senki. Ha erősen lőnek, nem szabad a házba menni, hanem a vályúk alá kell feküdni. Húsz úr, a hentes vágjon le ha majd tud, hét tinót a bíróéból, az úgyis elmenekült valahová. Ha Húsz úr megsebesül, vágják le a legények, ahogy tudják. Hogyha az orosz énekel, akkor énekelni kell vele, mert azzal el lehet venni a mérgéből. Énekelni, ha nehezen megy is. Aki férfihoz közelednek, tartsa föl magasra a kezét. Az öregeknek, meg az asszonyoknak nem kell, de jobb, ha ők is föltartják, ha tudják. Ha valahol puska vagy lövedék maradt, dobják a kútba .. . Jaj, a kutyákat! Azokat meg kell kötni... — Hallod-e, Pál? — szólt a ktocsmáros. — Mi az? — A bort elástam. Meg a pálinkát. Bor nem kellene nekik, Pál? — Pálinka nem. De bor? ... — De igen sokan vannak. —• No és, ha megisszák? Rohadjon el az a bor! Igyák! — Csak sok! A templom tövében a magyar katonák hanyatt feküditek. Lábaikkal kalimpáltak, s üvöltöttek, mint az eszelősök, utánozva a fejük fölött átsüvöltő lövedékeket, a sorozatvetők förtelmes orgonáját. Egy bumfordi őrvezető megcélozta, s fekve keresztüllőtte a toronyablakon kilengő, fehér lepedőt. Az őrmester feküdt csak hason, fejét magasra emelve, mint a vedlő, zöld hernyó, képén hosszú szőrök, de a tekintete értelmes, tűnődő. Egy meredek nyakú alhadnagy a motorkerékpáron ült, a motort nem gyújtotta be. Csak várt, övén, köröskörül kézigránátok pincslottak. Tuba Pál odaballagott: — Lőnek az oroszra? — Az hadititek, papa. Menjen és tűnjön el innen, míg jó dolga van! — mondta egy szakaszvezető, szemlátomást kedvében akart járni az alhadnagynak. — Vagy maga már hallotta a tűzpamancsot, azért olyan ijedt, papa? Ráér akkor is kétségbe esni, ha bevág az ágyába egy orosz labda! Amikor nem tudja, hol van: a másvilágon, vagy az asszony mellett az ágyban. No menjen, menjen hamar! Mi lesz? Az őrmester ránézett az alhadnagyra: — Azt hiszem, alhadnagy úr, ökrök vagyunk! Most adjuk meg magunkat, amikor már százszor is megtehettük volna? És ha az orosz megkérdi: hát eddig mit csináltatok fiacskáim? Most föltartjátok a mocskos praclitokat. mi? Amikor végetek! De Briaruszknál nagylegények voltatok! — Nem tudom — mondta az alhadnagy. — Lövünk, alhadnagy úr? — Brianszk! Brianszík! Bántja a fülemet! — Azt elhiszem! — Ott tanultunk meg igazán ölni! Az orosz erdőben. — Ha már itt ér a front, ón nem bánom, alhadnagy úr. De én nem a kezemet, hanem a lábamat tartom föl — mondta az őrmester. — Azt törjék össze, az vitt el Oroszországba. Tudja, alhadnagy úr, mire emlékszem legjobban? Hogy a brianszki erdőben akkorát szólt a sípom, mint most ez a sorozatvető. Istenemre ekkorát. És én ott is úgy viszolyogtam tőle. A lövéstől nem, de a síptól. Mint amikor a tányéron nyikorog a kanál. Az ember érzi a h átgerineében. 23
