Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)
BERCZELI A. KÁRÓ LY ERDŐ* A táj valósággal fetrengett a napsütésben, mint dévaj, vonagló testek, melyek hol hanyatt fekszenek, hol egymásba gubancolódnak, s e szerint formálnak magukból völgyet, fennsíkot vagy hegykaréjt. Valami lomha, nehézkes, de mégis tobzódó, játszi gyürkőzés, küzdelem s betelt, pihegő megbékélés tette izgalmassá, magával ragadóvá ezt a csodálatos vidéket, melynek minden hajlata, domborulata, mélyedése új művészi fortélyt, ötletet és megoldást sugallt, mert nincs olyan irányzat, a kifejezésnek és ábrázolásnak olyan törekvése, mely itt meg ne valósult volna. Korok és géniuszok találkozója volt ez, s Zoltán, aki inkább rajongásában és mélázásában volt művész, mint alkotásaiban, megrészegülve tekintett körül, s újra új ösztönzést érzett, hogy valamit létrehozzon. S ebbe a fellelkesült mámorba, mint minden igazi mámorba, belejátszott egy kis fájdalom is, a reménytelen, tátongó szakadék felismerése, mely a dúskáló valóságot a megvalósítás szerénységétől olyan könyörtelenül elválasztja. Előbb még átment a vendéglőbe, hogy felüdítse magát a száraz melegben, s izgatott türelmetlenséggel, mohón hajtott föl egy pohár sört. Mikor azonban távozni készült, véletlenül észrevette, hogy az erdész, akivel az autóbuszon ismerkedett össze, ott ül magában egy asztalnál, de tekintete már egészen zavaros, s az ivó emberek rendkívüli mélységet sejtető ürességével bámul az előtte álló korsóra. Zoltán ismerte ezt a bamba merengést, az ivásnak ezt a beteljesült állapotát, mely csak a hindu köldökszemléléshez hasonlítható a maga tökéletesen koncentrált értelmenkívüliségé- ben. Az ember néz, néz, a poharat vagy a korsót nézi, s határtalanul boldog, hogy a gondolkodásnak önkéntelen és szakadatlan áramlását sikerült e tettével feltartóztatnia. Az ember kiesik a világból, kikapcsolódik, ahogy ezt az idegorvosok ajánlják a betegeknek, s nem jut eszébe semmi. Az erdész is így nézett, de amikor megpillantotta Zoltánt, elmosolyodott, vagyis felismerte, s ezzel visszatért a csodálatos, szétmálló, ködbevesző világból a valóság brutálisan megformált, tolakodó jelenségei közé. Fölállt és Zoltán felé tartott, hogy üdvözölje. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül egyensúlyának fenntartása. Röstellte volna, ha bárki is imbolyogni látja, hivatali minősége, az egyenruha és a fegyver kényszerítette rá, hogy tekintélyét ődöngéssel, csetlés-botlással ne tegye nevetségessé. — Ma egy kis pihenőm van — mondta mentegetődzve, nehezen formálva a szavakat bénuló nyelvével. — Itt szoktunk összegyűlni, elbeszélgetni. Tetszik tudni, tanár úr — kapaszkodott meg a söntés bádogperemében —, az ember napokig egyedül van az erdőben . .. S nagy szerencse, ha véletlenül egy őzet vagy szarvast lát feltűnni a fák között... Kell a szórakozás. Zoltán helyeslőleg heherészett, nem akart sok időt tölteni vele, tudta, hogy ebben az állapotban az emberek vagy meggárgyulnak, vagy fokozódnak rossz tulajdonságaik, s az erdész, ahogy az autóbuszban ezt felismerte, hajlamos volt a kötözködésre és a tudálékosságra. Óvakodott hát, hogy valami kérdést tegyen fel neki, mert akkor aligha tudta volna egyhamar feltartóztatni a gáttalanul megindult szavak áradását. Nyújtotta a kezét, hogy induljon, amikor az erdész hirtelen megragadta a karját s a részegek erőszakosságával kezdte vonszolni az asztál felé. — Két korsó sört — szólt oda Nagy Gergely parancsolóan a leánynak, aki a pult mögött állt és a vendégeket szolgálta ki. — Aztán Zoltán felé fordulva szinte rimán- kodott: — Ezt igazán nem utasíthatja vissza. A tanár úr olyan rokonszenves . . . Már megbocsásson ... — S erőltette, hogy leüljön. * Részlet az író Diana című regényéből. 2 Életünk
