Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Morvay Gyula: Csébi János és még húszan (elbeszélés)
„Hát akkor mit mondasz?” — „Mondani semmit se mondok. Én tenni szeretek.” Több szót nem tudtam belőle kivenni. És utoljára Bebők Pálhoz mentem, aki éppen kis gyümölcsfát ültetett. „Hát maga már nem eszik erről.” „Enni nem eszek, de azért csak elültetem; majd eszik az onckám. Meg annak az onokája. A szérű végénél tovább kell látni”, mondta. 5. Senki se látta, mikor ment el a földesúr a faluból; lehet, hogy holdvilágtalan éjjel, amikor szél is bömbölt, s talán eső is szakadt az emoer nyakába, amikor a bokáigsárfoan nem hallszik az ember lépése. A kastélyban üres skatulyákat rúgott tovább a csizma, az ablakok lefüttyenve, mindenhol hidegség, a szél besípolt a szobákba; a nagy parkban összevisszaság volt, a hosszú istállókban sehol egy állat. Láttam, hogy Bodon Pál nézdelődik, keresgél. Kérdem tőle, mit keresel, komám? „Legalább egy krajcárt hagytak volna itt, hogy megtaláltam volna, de fene sincs itt, nem krajcár”, felelte, amint hajlongott. A földesúr földjeit felszántottuk, összeadtuk a vetőmagot, a huszonegy ember fogata rendbe tette a szép nagy darab földeket. Igen ám, de vasárnap a templomban az öregasszonyok is, meg a parasztemberek is felrezzentek. Hallották a prédikációt, hogy így-úgy. Neveket nem hallottunk, de tudtuk, éreztük, hogy rólunk van szó. Háthogy nem illik a más jószágával így bánni. Nem lehet csak úgy mimix- dirnix beleülni valakinek a megszerzett és megszentelt vagyonába. Gondolkoztam: hogyan hogy „megszentelt” vagyon? Fügedi Mózes mondta: „Elfelejtetted, hogy búzaszentelőkor mindig a földesúr földjeihez ment ki a körmenet, a pap szenteltvízzel megszórta a vetést?” „Jaja, mondok, emlékszek, emlékszek.” — Akkor már összeálltunk, gépünk volt, tágabb lett a tüdőnk, több volt benne az erő; már messzebbre láttunk, holott még nem volt meg az út, amely felvezetett a dombtetőre, ahonnan aztán beleláthattunk a világba. — Az egyik napon kint ültem a kispadon; alkony volt, a második szomszéd háza előtt legények, lányok táncoltak; Boér János harmonikázott, Krisztek Márta, Bernádszky Vera, No- váczky Ágnes, de különösen Vászondi Lenor — nagyon táncolt. Elnéztem őket, észre se vettem, hogy jobbról meg a pap lép mellém, köszön, leül a kispadra, s azt mondja csendesen: „Megszántanátok a pap-földeket?” „Meg. Megszántanánk. Pénzért meg.” „Az egész faluét ingyen szántottátok, az enyémet miért nem?" „Akiét ingyen szántjuk, az belépett a szövetkezetbe; ha a plébános úr is beadja a földeket, akkor ingyen megszántjuk. Máskülönben pénzért. Ez most már így van.” „Ugye, te is, meg az a húsz ember is — komenista?” „Nem komenista, és nem komonista, hanem komunista. Dehát az mindegy. Pénzért is, meg amúgy is megszánthatjuk a földjeit.” „Értem, fiam, értem, dehát nehezen igazítom el magamban, hogy komunista ember szántatja vagy szántja meg a földeket, de hát mindegy.” „Mindegynek mindegy, plébános úr, hiszen mondtam — más világot élünk. Hiszen tetszik tudni. Hiszen minden mutatja ezt.” „Nono, nono. Az imádság, meg az isten azért ugyanaz, ha egypáran nem is hiszitek.” „Az imádság se egészen ugyanaz, mert teszem azt, a plébános úr eddig minden mise után mondta, hogy „Imádkozzunk fegyvereink győzelméért.” Ez az első háború alatt volt. Imádkoztunk a magyar fegyverek győzelméért, de nem győztünk. Ezt most már nem kell mondani, tehát másképpen van. Aztán tetszett mondani, hogy „Imádkozzunk fegyvereink győzelméért”. Ez a második háború alatt volt. de nem győztünk. Ezt is ki lehet hagyni. Aztán — hiszen tetszik emlékezni —. mondta: „Imádkozzunk jótevőnkért”. Mármint a helybeli földesúrért, aki kegy- uraság is volt. Ezt is el lehat hagyni. Tehát mégis más velág van, amint látjuk ...” „Talán maga is tanfolyamra jár?”, kérdezte oldalazva nézve rám. „Én is. Meg még sokan. Kara Gergő meg még agronómus lesz; persze, sokan nem tudják, mi az. de Gergő hazajött „iskolai szünetre”, és azt mondta: „Nemsokára visszajövök. És akkor az lesz a dolgom, hogy megvizsgálom a földet, a vizet, a szelet, a föld mélyét, a vetéseket, a vetőmagot, miegymás. Hiába nevetnek. 8
