Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Takáts Gyula: Évek, madarak

Ijját feszíti a történelem.

Hársfától mámoros halak hajót cipelnek habzó tengeren s kék áram ég a víz alatt.

Gyűrűzve fut, amerre habra hab feszül. Szemében két sziget.

Ében-sötét, mihelyt a láva rak, ha már kihűlve megpihent.

De forr, mint antik oltár füstölög s körötte népek, istenek kartánca leng s az Aetna-jég fölött Vulkán rózsái lengenek.

Ne sokalljuk az idézeteket, bár túlmennek a szokott határon, mert nem puszta ábrák, hanem dokumentumok: „okmányokkal” kellett igazolni tételünket, hogy Takáts oly dolgot vitt végbe, melyre másutt példát nem találunk: tollán a vers hasonló fejlődésen ment át,. mint a kép a posztimpresszionista festők ecsetjén. S noha mód alig nyílt reá, talán sikerült megéreztetnünk azt is, hogy a létrejött mű valóban „reprezentálja az életet”, mint Cézanne kívánta, nem hiányzik belőle az emberi lényeg. Költő lévén, a humánumot is a poézis su 2 á r tö rései vei rajzolja elénk, s így e képen minden emberi szép: szenvedés és öröm, harag és szerelem, nyomor és bőség művészi szépséggé avatódik. A szép adja meg az élet, a dolgok teljességét, töröljétek el, s a világ szemétdombbá válik. A költőnek nincs választása, csak az egészet akarhatja:

Nem középút!.. . Vagy föld! Vagy ég!

Kellett nekem a teljesség!

S mit lent láttam, égből nézve, nézek én már a jövőbe:

egyetlen határrá válva, nézek onnan a hazámra.

Azontúl is a világra: az egyetlen földi tájra.

ahol annyit gyalogoltam s bárhol voltam, ember voltam.

Ember, tehát hazája van, az ő plein-airje a honi ég, s nemcsak festői értelemben: egész műve kezdettől végig valami eredendően magyar légkört éreztet, mely tapinthatatlan, elemezhetetlen, puszta jelenlétével hat, s végső soron nem egyéb, mint az egyéniség kisugárzása.

„Individuum est ineffabile,” — mondotta Aquinoi Tamás, és ez minden igazi egyéniségre áll. Takáts individuuma is „kifejezhetetlen”, nem sokrétűsége, arányai vagy egyéb mértékre nem vonható tulajdonságai révén, hanem mert magában áll, nem hasonlítható senkihez és senki őhozzá, „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse” másnak. Zárt költői világot alkotott maga teremtette anyagból, melyben saját törvényei szerint él, s amelynek minden tört részéből reá ismerünk.

(Szépirodalmi, 1985.)

Várkonyi Nándor

151