Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - SZEMLE - Németh József: Fodor András: Fordul az ég

Mégis, az olvasóban gyűlnek a nyugtalanító, sötét árnyakkal telt érzések is. Elég csak belelapoznunk a kötetbe, mindjárt feltűnik a szókincs komorsága: „Vallatószék”, „üvöltve és zokogva”, „sivó farkasmagány”, „lángforgató vihar”, a sokszor visszatérő „dermedt” szó, „közös kín”, „az önvád pörölyütései” —• csupa hasonló szószerkezet gondolkoztat el, és egyúttal előlegezi is a versek nagyobb részének hangulatát. Tiszteljük, s talán még jobban szeretjük is a költőt, akinek ege ennyire elkomorult, azonban irigyelni nem, legfeljebb sajnálni tudjuk.

Pedig ez a tisztelettel együtt növő sajnálkozás igen emlékezetes versekből táplálkozik. A költő mintha saját régi önmagával fordulna szembe a Vita c. versében:

„Bátortalanul éltem,

mindig a földön jártam.

Megálltam félúton.”

Költészetét, talán emberségét is zsákutcában érzi, menekül a szorgos közép- szerűségtől, lelkiismeretfurdalása van a megszállottság nélkül leélt esztendők miatt:

Mit érsz az akarattal, nem törhet át a szorgos, szakadjon bár belé.

A hársak mézharangján csak egyetlen láz perzsel át: a megszállottaké ...

(Vita)

A költemények külön-külön mind megragadóak: szeretne repülni, de idegei visszarántják (Repülni), a feleslegesség érzete gyötri (Szégyen), szabadon is nyomorultnak érzi magát (Bukott angyal), a mosoly is a gyászruhás rokongyerekek arcát rándítja meg (Napló), — az összhatás mégis nyugtalanító.

Természetesen a költőnek joga van a reménytelenségre, a kétségbeesésre, a pesszimizmusra is. A világirodalom legmegrendítőbb verseit szülte a töprengés, a vívódás, a kilátástalanság. Gondoljunk csak pl. Vörösmarty A vén cigány-ára vagy József Attila utolsó írásaira.

Csakhogy az igazán nagy pesszimista versekben mindig ott érezzük az egyéni és a társadalmi hitelességet, a nagyobb összefüggéseket. Fodor András ilyesfajta írásai csokrából pedig alig bontakozik ki az olvasót is meggyőző, együttérzésre, az elégedetlenség elfogadására, az átélésre késztető okok sora. Ezek a versek minden művészi erényük ellenére sem tudnak az olvasó személyes, szívszorító élményévé válni. Elvontak, kicsit idegenek maradnak.

Sajnáljuk a tépelődő költőt, de nem tudunk vele együtt gyötrődni, legfeljebb vívódása okát keressük. Sajnáljuk, hogy megtagadni látszik nekünk kedves életműve józanságát. Reméljük, bízunk benne, hogy ebből az önmarcangolásból nagyobb harmónia, bonyolultságában is egyértelműbb líra születik, a valóság tükrözésének magasabb szintézise alakul ki.

Fodor Andrást képesnek tartjuk erre, hisz nemcsak művészi ereje növekedett, hanem saját szándéka is ez a megújulás:

138