Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Takács Imre: Suhancok (regényrészlet)
lyenek talán voltak, hisz jobbára szőke a német ember. Az egyenruha, de különösen a rohamsisak egyformává alakította őket. — Mind ikrek ezek! Egy oldalkocsás motorkerékpár az útszélre járt. Jeleztek az utánuk jövőknek, lassítottak, s a makadám melletti göröngyösön megálltak zötykölődve. A motorral lehetett valami baj. Na mondom: Mi lesz ebből! Attól való félelmem, hogy a katonaságnál valamit elrontok majd. már akkor kialakult. A három német katona azonban nem látszott idegesnek. Cigarettára gyújtott kettő, a harmadik meg odafordult az út felé. mintha valakit várna a folytonosan áramló oszlopsorban. A motort a bámészkodók azonnal körülvették, és persze a Barkó Pali is közöttük volt. Meregette a dobzó szemét. Ugyan, ha nem Irmával vagyok, én is odamegyek, de a lány az árok külső partjáról nem tágított. A komáim .„beszélgetésbe” kezdtek a németekkel. Mutogatva, ,,enni''-t, ,,inni”-t, mondva, mintha úgy a német azt jobban megértené. A hosszabbik motoros a Pali vállára rakta kesztyűs kezét, és ettől a Palika szinte megistenült. Testileg is kapcsolatba került azokkal, akikkel — hite szerint — lelkileg már régen összeforrott. Most nem szégyellte a szűk kabátját, amiben pedig olyan volt a hatalmas germán keze alatt, mint a mesebeli szóga a vas-herceggel. Ott állt Gál Pista is, felnőttesen s valamivel idegenebből, mint a Pali. Mikor megjött a műhelykocsi, a kezes-lábasba öltözött szerelő egy-kettőre megigazította a motort. Az út éppen üres volt, amikor a haverrá vált három német katona tovább indult. Óvatosan indított a vezető •— minden rendben van-e? —, aztán mintha ketté akarná repeszteni a fényes tavaszt, teljes gázzal szorította a gépet Várhely felé. •—• Cell'ben elérik már a többit! — Már Sitkénél! —- Már a Rába-hídnál! Pali nem szólt. Tudhatta, a többi messze jár már. de azért, a csodálattal sem maradt adós a viharosan elporzó motor iránt. 4. Irma nem sikkaszthatta el a misét. A beálló szünetben hazaballagtam vele én is. Mentem aztán mihozzánk a tányérral és a szalvétával. Senki sem volt a konyhában, pedig égett a tűz, és üresen forrott a sonka vize. A sonkadarab még mindig az asztalon volt. Mosdóvizem a hokedlin, a törülköző pedig, amely- lyel a hajamat dörzsölgettem, a szék támláján. Ami ebből a rendetlenségből rám tartozott, azt elrendeztem, s gondolva, hogy anvámék a kert végében bámészkodhatnak még, utca felől mentem el hazulról. A tükri út felé menet Pásztor Pistával találkoztam. Pista akkoriban már egy bottal járt. A jobb térde nem akart megmozdulni. Háta mögött mindenki azt mondta, hogy a Pista lába már sohasem lesz rendes. Szerencsés sebesülése volt az orosz fronton, kis híja, hogy nem pusztult bele mégis. Visszavonuláskor történt már, s egyik segélyhelyről a másikra szállították, és a végén Munkácsról hozták Pestre, akkor már szava se volt. Minden vére gennyé vált, s amikor a háromhetes kötést a lábáról lebontották, Pistából csak az árnyék maradt, a fehér árnyék. Rozi néni elájult az ágy mellett, amikor a János kórháziban megnézhette az egy szem fiát, akit csak az Isten mentett meg, miután a szanitécek már majdnem elvesztették. Hordták aztán a tojást, a 9
