Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Takács Imre: Suhancok (regényrészlet)
mi leszek majd? Azt hiszem, csak ábrándozhattam, mint a szopós borjú, akit ha a vágóhídra visznek: az a sorsa, ha meg befogják tenyésztésre: hát az a sorsa. A lényeg, hogy sorsa van csupán, nincs élete. S nem bolond-e. ki a sorsot életnek fogadja el? Az élet csak az lehet, amit mi akarunk, ha már nem csak megszülettünk, de a fejünk lágyja is benőtt szerencsésen. Igaz, hogy Füredi úr sem volt nagy iparos. Nem vásárolt gépeket, nem tartott segédeket, nem akart a fél világnak dolgozni, csak megélni. És ha megélni sikerül, szépen élni. Irma éppen jött volna le a fáról, amikor a Sopron felől jövő műúton motorkerékpáros oszlopot pillantott meg. — Édesapám — kiáltott —, az országúton is jönnek, de mennyien! Aztán egy-kettő, le a fáról. Nem érdekes már a fönnakadt szoknya nekem sem. —• Édesapa, hadd szaladjunk ki Gyurival! — Gyönyörűséget találsz bennük? — A sápadt arcú Füredi szomorúan tartotta két tenyere közt a beteg leveleket, mint aki az ördögöt vinné égetni, mikor — íme — megjelenik a sátán maga. Tudott dolog volt róla, hogy nem szereti nagyon a németeket. Mi pedig át a szép udvaron! A kertajtót majdnem kidöntve: Irma szabadult ki elsőnek, és futott a szépen boronáit, süppedős szántóföldön, amelybe tán előtte nap vetették el az árpát Nagy-Kovácsék. Én áttértem Sipos Pista lucernására, és a keményebb talajon a kerülő ellenére is megelőztem az erős leányt. — Ide gyere — mondtam —, itt nem süllyedsz el! —• Igazán, milyen ronda vagy! — Add a kezed! Az utcából mások is jöttek ki az úthoz, s már a falu közepéről hallatszott a gépek dübörgése, mert az út a faluba kanyarodott be s úgy jött tovább, a mi kertünk alján Várhely felé. És az ország belseje felé is. Irmával egy szederfa mellett álltunk meg. Akkor vettem igazán észre, hogy a kezét fogom, örülni meg annak örültem: nem is akart elszabadulni tőlem a szép madár. Akkoriban vágatta le a fonott haját, így az arcát akkoriban kellett megszoknom új keretben. Állkapcsa az új frizurával lágyabb vonalú lett, homloka alacsonyabb, bár szép gömbölyűsége így is látszott. Arca mintha szélesebbé, kerekebbé vált volna. Kezét fogva odabújtam hozzá egy pillanatra, csak játékból, mert hiszen a szerelem akkor csak játék volt, bármennyire komolynak tartottam is. Elsuhogott az első motor. Utána meg kettesével közeledett egy falka: szakaszra vagy századra való, ki figyelt rá! A katonaviseitek később találgatták, hogy hány ezred vonult el előttünk, de mint ilyenkor mindig, mindenki mást saccolt, volt aki már hadosztályt mondott vagy hadtestet. Az Irma fejeforgatásából vettem észre, hogy mit csinálunk. Hogy a fejünket forgatjuk minden motor és minden kocsi után. Elnevettem magamat: — Olyanok vagyunk, mint a fű, Hajtja a szél, és visszahajlik, hajtja a szél, és visszahajlik. Ezt csinálja, nézd csak, mindenki! Jöttek a páncélautók, a kétéltűek, a konyhások, az ágyukat vontató teherkocsik, a lőszeres autók, a gyalogságot szállító kocsik és újra a motorkerékpárosok, és így tovább. A katonák zord arccal, ránk se nézve vezették gépeiket. Mind előre figyeltek, még 'akik az oldalfcocaibain ültek is, mintha már a harc állapotában lettek volna. A portól napbarnítottabbnak látszottak, mint ami8
