Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Kamondy László: Megdézsmált örömök

Kamondy László : Megdézsmált örömök

Szuggesztív és találó köteteim az útravalója Kamondy László legjava novelláinak. Mottó, rendező elv, másmás aspektusban felbukkanó motívum ez a tömör szintagma, jelkép és valóság együttese. Meg'dészmált örömökről, hétköznapjaink kötő- és bomlasztó anyagáról, a jelenünkben ját- szó-szövődő múltról vall a kötet legtöbb darabja.

Még a személyi kultusz idején, 1953- ban született a gyűjtemény „rangidős” elbeszélése, míg a legfrissebbet, a Kinyújtott tenyér címűt a Kortárs 1964. februári számában olvashattuk először. Számtani átlag szerint csaknem két novella esik. egy esztendőre, cte több szempontból is célszerű lett volna az elbeszélések pontos datálá- sa. (Nem utolsósoriban az írói fejlődés erővonalainak pontos kitapintása érdekében.)

A zalai táj, a Kis-Balaton vidéke küldte Kamondyt a magyar irodalomnak, s rajongó hűségén mit sem flakítottak a távoltöltött évek. A kötet oldottan lírai prológusában (Hazatérő garabonciás) az Anteuszként visszatérő írót látjuk, aki pihenni, ámulni és erőt gyűjteni jön szülőföldjére. De ott bujkál a vidék, a zalai föld üzenete Kamondy büszke szerelme a metaforák, hasonlatok anyagában) (,,... csendes szomorúságot sugárzott a szeme, mégis olyan nyugalmat, mint a gyümölcsöskertek almaérés idején, vagy a kukoricatáblák a határban nyár derekán”) is. Figyeljünk fel hősei fejlett érzékére, fogékonyságára a természeti szép iránt, a tájak ezernyi arculatának, borúj ának-derű- jének bizsergetően érzékletes rajzára! Az író szülőföldje dialektusára ízlel a városi presszóslány kiejtésében (Az örökbefogadott), s fölényes biztonsággal skiccel! fel a történet atmoszférájához illeszkedő balatoni hátteret (Kamasz meg az asszony).

A vidék, a táj vonzásával, varázsával magyarázható Kamondy határozott mitoszteremtő hajlama is. Ebből a hajlamból előlegez sokat már a Hazatérő garabonciás különös lebegé- sű lírája, ez lappang a Fekete galambok és a Kamasz meg az asszony nem egy motívumának mélyén, hogy felejthetetlen hangulatú legendává sűrűsödjön a Kancsal tündérben. Nem is a tulajdonképpeni történet, a konkrét alakok a főszereplői ennek a misztikus mesének, hanem a háttérben lehulló alkonyat, majd pedig a furcsa élőlényként neszező, lélegző balatoni éj. A határozott és világos kontúrok szimbólummá ködösülnek, fájó nosztalgiát lehelnek a népdal-betétek, s különös regét hallunk a kóborlás nomád vágyairól, s az incselkedő, halálos pajkossággal elsuhanó cigány ifjúságról. Kamondy írásművészetének szubjektív pólusa a Kancsal tündér lírai legendája, míg a másik — ugyancsak végletes lehetőség a Háló nélkül személytelenné hűtött, olykor már érdektelen, racionális prózája. Ez a két novella határesetként is nevezetes; mintegy keretét adják a többi — hozzájuk viszonyítva „középfajú” — elbeszélésnek.

A kötet egyik legnagyobb bravúrja Az utolsó játszma asztalitenisz-csatájának leírása a német tiszt és a magyar diák között. Emberi somok feszülnek, egyéniségek rajzolódnak élesre a nagy csata délutánján, s akinek a történet sodra még nem elég magyarázat, annak ott van tanulságul az utolsó mondatok történelmi töltése: „Másnap, úgy beszélték meg, kora hajnalban mennek vitorlázni, hogy tizenegyre hazaérjenek. Ebben az időpontban szoktak gyülekezni a Libe123