Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Palkó István: Egy megyei irodalmi pályázat a mérlegen

tartalmait ad, és végül más a diszkurzáv, azaz fogalmi, hétköznapi realizációnál is, ami ugyancsak a nyelv segítségével történik, •— akár az irodalmi alkotásnál — de nem művészi fokon és igénnyel, mint a szimborealizációban.

Ennek a bonyolult művészeti problematikának, összefüggésnek még a vázolásához is külön tanulmány kellene, így itt nem bocsátkozhatunk bele, maid talán más alkalommal, csupán azért voltunk kénytelenek utalni rá, mert enélkül nincs korrekt, szilárd alapunk egyáltalán művészeti mércét állítanunk.

Ha pedig nincs szilárd mércénk arra, hogy egy alkotásról egyértelműen el tudjuk dönteni, művészi-e vagy sem, akkor hiteles ítészá értékelés helyett kon- tárkodunk, vélekedés-bozótot tenyésztünk, talán hangzatos, de üres csevegést végzünk, vagy magyarán, egyszerűen szólva: mellébeszélünk, Innét van az, hogy egyes írók életművének vagy egyes műveiknek az értékelésében oly kiáltó eltéréseket, különbségeket találhatunk. Sorolhatnánk tucatjával a példákat, és mindenütt odajutnánk, hogy az értékelési szemlélettel, tendenciával és mércével van baj, és a művészi alkotás megközelítésének a szolid alapjaival.

Ha pl. egy író a lélektani ábrázolás ingoványos területére lép, akkor munkája csak úgy lehet figyelemre érdemes, ha ért is valamit ehhez a kérdéshez, nem úgy, mint az egyik ilyen jellegű pályamunka, hogy mindjárt anyagunkból vegyünk illusztratív példát. Ez az írás a háború utóhatásával komponál tragikus végű történetet. Egy sofőr munkája közben a gyermekkori pszichés traumái következtében karambolozik, és meghal. A novella mondanivalója az lenne, hogy a háború nemcsak akkor pusztított, amikor valójában dúlt, hanem még ma is szomorú utóhatásában. Igen ám, de ezt ez az írás nem tudja hűen elhitetni, mert teljesen hiányzik belőle annak a motiválása, ami idáig vezetett. Hiányzik belőle a patopszichológiának az a minimális ismerete is, ami nélkül ilyen jellegű témát érdemben megszólaltatni nem lehet. Ezzel még nem szakmai ismereteket kérünk számon az írótól, ami egyébként helytelen és irreális is volna, hanem csupán a patopszidhológiai tüneteknek a helyes szemléletét, ha már egyszer erre építi fel írását. Ugyanezt a tájékozatlanságot találjuk más írásokban is, amelyek a normál-pszichológia területén mozognak ugyan, de teljesen vakon, mégcsak helyes ösztön ességgel sem. Az író csak úgy lehet a lélek-mémöke, ha valamennyire ismeri is azt. Az ember, mint .téma a legnehezebb művészeti feladat, s aki vállalni meri, annak embertudományi szempontból is túl kell a spontaneitás gyakorlatán lennie.

E néhány szakmai felkészületlenségre utaló példa után, amik természetesen a látásmód provincializmusából fakadnak, nézzük röviden meg tematikus gazdagság szempontjából a pályázati mezőnyt-, illetve ennek csupán a javát. Ezt a jobbik részt valójában a líra képviseli az országos átlag szintjén, a próza már messze alatta marad, s drámáról pedig ebben a mezőnyben nem is beszélhetünk irodalmi mérce alapján. A verses pályázatok témaköre elég széles skálán mozog, ha összegeznénk, azt mondhatnánk, hogy megtalálható benne: a természeti és emberi rombolás intőpéldája csak úgy, mint az építésé, az új lakásba beköltözők honfoglalása, élethite ugyanúgy, mint a béke-gondolat intellektuális szép programja, a legbékésebb atomihatalommak, a betűvetésnek az apo- teozisa úgy, mint a közjó egyszerű tisztviselőinek, a revizoroknak a ,,nemzet ~ raenitő” munkája, a tsz üzenete a városnak, a város válasza a falunak, a cipő- gyári munkásnő bőr-terelő ujjmozdulata, az új életforma jelképévé magasodó fém-csigaházas újságárus, a kultúra hitvallása, a költő és költészet társadalmi funkciója és mindig újra fogalmazott ars poeticája, a tanyai tv-nézők világa,

111