Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A Szentivánéji álom értelméről

E nagyon jelentős sorokban a költő saját világképét, életszemléletét, s egyben alkotásmódját tárja fel, leplezi le. Az idézett részlet brilliáns pszichológiai esszencia a művészet, a normális és a patologikus ember belső világáról, az ideoralizációs fajták változatairól. Prózára, azaz a diskurzív fogalmak nyelvére áttéve, logorealizációs módon a művész szimborealizációja ezt jelenti: Theseus az ókor klasszikus Don Juan-ja, a szerelem „dörzsölt” vámszedője, nem hiszi már a szerelem csodáját. Hihetné-e? Világos, hogy nem! Ha hinné, még nagyobb csoda volna. Mindez számára már csak „agg mase”, s „tündér babona”. Neki valóban az már, abba az élethelyzetbe, amelyiknek ez természetes állapota, ő már nem tud és tudhat beleilleszkedni. Neki bolond s szerelmes egyre megy. Hisz mindkettő ábrándvilágban, vagy legalább is a maga külön világában él. Valóban így is van! De ilyen e sor har- madika: a költő is, aki főleg a perceptív, axiomatív és produktív ideoralizációs formákban él (26; 27) és fejezi ki élményvilágát és szeme valóban a földről az égre, az égből a földre villan és ismeretlen, eddigelé ki nem mondott dolgok vázait testesíti meg, és a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel, s névvel ruházza fel.

Íme, itt az egész darab kulcsa, de egyben minden művéé és minden művészeté is. Olyan zseniális megfogalmazása ez a tudatos alkotó munkának és általában az ember benső világának, lelki rezdüléseinek, a lélek birodalmának (28) aminőt legutolsó évszázadunk, amióta a pszichológia miht tudomány egyáltalán egzisztál, a maga komplex generációs munkájával képes csak nyomon követni is.

Ha Theseus nem is hiheti már az ifjú szerelmesek sajátos oneiroid-álla- potú világát, annál inkább hiszi, sőt tudja ezt a világot Hippolyta, aki a rideg-hideg theseusi racionalizmussal szemben az örök nő érzelmi világát képviseli, amelyről — mint láttuk — azt mondotta: „több, mint játszi képzelet, s biztos valóvá nő ki az egész”.

Igen! Az ember érzelmi élete, életének érzelmi világa, -szférája épp oly meghatározó, mint az értelmi, sőt bizonyos területeken és vonatkozásokban és különösképpen itt a szerelem, a párválasztás és fajfenntartás terén még- inkább ez a döntő. Nem észokokra és értelmi meggondolásokra hallgat, hanem ősibb, humán-formációkra rezonál.

Az ember érzelmi világa valóban különös és csodás, de nem kevésbé valóságos. Milyen szédítő mélységű emberismeret ez Shakespeare-nél.

Az idézett sorokból az irodalmárok egy része csak Theseus szavaiból konstruálja meg Shakespeare ars poétikáját, más részük. Theseus és Hippolyta együttes mondanivalójából. Ez az utóbbi kétségkívül a teljesebb, de a teljés igazság még ennél is több. Itt többről van szó, mint egyszerű költői hitvallásról, mint a költőnek a költészetről vallott felfogásáról. Itt nem a költészet a döntő, nem ez az alap és nem ez a mérce, hanem maga az integrális élet, koboldokkal, tündérekkel szerelmesekkel és kézművesekkel stb. együtt, amelyeknek a költészet csupán „cifra szolgája”. S valóban csak az a művész tud nagy művészetet alkotni, akinek mércéje maga az élet,, aki alázattal tudja művészetével is szolgálni a mindenható életet. Ha a művész a mindenséggel méri magát, akkor mérhetjük mi is a mindensággel őt. Shakespeare-nek ez a primér emberi alapállása és ez a szekunder művészi felfogása az igazi ars poétikája, amelyben egyet-mást „eldadog” a világról,

95