Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Morvay Gyula: Hurcolkodás az élettel (Elbeszélés)
Benyit Vidáékhoz. A gádor alatt már a földre csapkodja csizmáját: hadd hallják meg, hogy valaki jön. Sem a pitvarban, sem a házban nincs senki. Kifordul az udvarra, cseppet hangosabban szól: — Gáspár! Hé, Gáspár! Vidáné bújik elő az istállóból, ahol fejt. — Jó reggelt! Nem adhatnád oda, Maris, az urad vakaróját? Rendesen meg akarom vakarni a gyümölcsfákat, de ez az enyém már hasznavehetetlen; tompa, kicsorbult, nem fog, mivel rajta se fog már semmi, se az idő, se a rozsda. Az urad merre van? — Az uram? — lassan törülgeti Vidáné kezét kötényébe. — Az uram nincs itthon. — Hanem hol van? Vásárba ment? — Mivel ment volna? Ezzel az egy tehénnel? Hanem a városba ment, mivel most már — városi lakó . . . Dehát menjünk be a házba. A házban Vidáné csak annyit mondott, hogy talán kilenc napig is tartott, amíg erről beszéltek; az ura csak nem engedett: hogy így a falu, hogy ez a vaksi udvar, meg ez a süket ház, amelyiket már megunt. Már annyira megunta, hogy nézni se bírja. „A csészéid már 30 esztendeje úgy állnak a sublóton, mint álltak; a csizmaihúzó fa is régi; a csorbult lábosaidat is ismerem, meg mindent. Ahogy ágyazol, zörögsz a serpenyővel, sok mindent meguntam. Mondták, olvastam, hogy a város azért mégis csak más. El is megyek, te itt maradhatsz, hiszen azért hazajövök”. — Fogta magát és elment a fiához, aki a városban dolgozik. Mit huza- kodtunk! Nem engedett. Menj, mondok! — Ott él a városban? — Ott. Fiunk gyárban dolgozik, ő meg otthon van, holmi félét segít: fogja a szatyort, kimegy a piacra, veszekedik a cserfesszájú kofákkal, lealkuszik húsz fillért, írja, mivel eddig már négy levelet írt, és azt is írta, hogy minden két hétben jöhet csak haza. Be is kellett jelentkeznie, menyem is városi asszony, aztán egészen átformálta az uramat. Más nadrág, más kabát — mondta neki. Itt városon van, apa, itt nem lehet falusi módra élni. — Nem lehet? — kérdezte tompán Márton. — Azt írta, hogy teljességgel lehetetlen. Pedig azt is írta, hogy úgy ment el magában, miszerint olvasta, a falu és a város közötti különbség már jócskán eltűnt, írja, de azt is írta, hogy abban a városban, ahol ő van, még nem sok tűnt el. — Irta, hogy „jól vagyok, amit nektek is kívánok”? — Nem írta, Márton, nem írta. Helyette azt írta, hogy belsőleg nem érzem magamat jól, dehát most már nem lehet hazatáncolni. — Értem. Gáspár hát a városban van. És te? — Én itthon gyúrom a munkát, de már annyira vagyok, hogy egészen összekavarodtam. Maga most itt van, talán megmondhatná, mit tegyek? — Nem tudom megmondani, mit tégy ... Most keresd elő a vakarót, aztán majd holnap átjövök; addigra megkérdezem, mi hogyan van. Vidáné kereste a vakarót, amely sehol sem volt. Felforgatta Gáspár kis szerszámosládáját, nem volt ott. A padlásfeljáró alatt, ahol rossz bakancsok. 8
