Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
de megengedte, hogy az körbejárjon. Kép volt, amely pótolta azokat a képeket, amelyek annyira hiányoztak nekik. A képen látható Polly talán tizenhat éves lehetett és pillantása úgy hatott, mint egy rég elfelejtett történet. Csíkos ruhát viselt, amelyről mindnyájan tudták már, hogy csíkjai rózsaszínűek, noha a fénykép nem volt színes. Egyik kezében igen hosszú szíjon lógó táskát tartott, másik kezét pedig hanyagul egy szörnyűséges, faragott állványon nyugtatta, amelyen üveggel borított óra trónolt. A képet nyilvánvalóan igen rossz fényképész készítette olyan megrendelőnek, aki minden szépet és jót rá akart zsúfolni a képre. Polly kecses lába jegesmedvebőrbe veszett. Körülötte minden kölcsönzött volt, semmi sem tartozott hozzá — és ennek ellenére volt valami Pollyban, a mit sem sejtő, de tűnődő szája, táguló orrcimpái, előkíváncsiskodó kis melle, a keze, amely mintha el akarná engedni a hosszú szíjú gyerektáskát és a befagyott mutatójú órát, és szeretné megragadni az életet, mely egyre menekül. Mindez éppen úgy Pollyhoz tartozott, mint szőke haja, amelyet nyakán csat szorított össze, aztán a hátára hullott mint egy zuhatag, amelybe még óriások b beletemethetik buta fejüket. Sok estén át vándorolt a kép a sárgán barázdált körmű, durva fekete ujjak között, a kövér mancsokban, amelyeknek ujjait alig lehetett meghajlítani vagy kiegyenesíteni, volt a gépfegyver kezelésétől olaj- és kénfoltos, repedezett bőrű ujjak között, remegett szőrcshátú, megkeményedett markokban, amelyek ismerték a szerelmet és a halált, volt fiatalemberek kezében, amelyben most olyasmit tartottak, amelyet sohasem fognak sem megsimogatni, sem megfenyegetni, akit nem ismernek és sohasem fognak, megismerni: Pollyt, az igen hosszú szíjon lógó táskával, az állóórával, a keoskelábú Pollyt a jegesmedve bőrén: az elérhetetlen és elpusztíthatatlan Piollyt. Polly képe lassanként egyre foltosabb lett és az Öriásbébi, aki zsebkendőjével és más piszkos rongyokkal törölgette, még jobban elkente. Egyik este a Bébi a falnak dőlve, háttal szomszédjának, Schattnak, tisztogatta a képet. Sohatt megkopogtatta a vállát és így szólt: „Próbáld meg kenyérbéllel, Bébi, csak egészen gyöngéden radírozni”. „Radírozni? — ismételte az Öriáis. — „Hogyan kell azt?” „Gyere ide, megmutatom”. Schatt megtisztogatta a fényképet. Polly világosabb és frissebb lett, mint amilyennek valaha is ismerték. A világosbarna szín, sőt helyenkint még a papír aranyozott széle is láthatóvá vált. Attól kezdve Schatt az Öriásbébi különleges védelme alatt állt. Egymás mellett volt a fekhelyük és Schatt sokkal előbb tudott meg sok mindent Pollyról, mint a többiek, mert az Óriásnak megeredt a szava. De napiokba tellett, amíg egy-egy mondat, mint valami kődarab, kiszakadt az Óriásiból. Schattnak lassankint kellett őket összeraknia. így aztán Schatt sok mindent megtudott Pollyról, elsősorban a leglényegesebbet: az Óriás nem is ismerte a lányt. Azt sem tudta, hogy Pollyt valóban Pollynak hívják-e, ami meglehetősen valószínűtlennek látszott. A Bébi a képet egy munkaruha zsebében találta, amelyet egyik munkahelyén kapott. Egyszerre belebolondult a képbe és elhatározta, hogy a leánynak azt a nevet adja, amelyet először hall meg valahol, mert annyi fantáziája sem volt, hogy 55
