Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Rácz János: Eső után (Elbeszélés)

Jutka szomorúan ballagott vissza a szobába.

Anyja becsoszogott a konyhából.

— Egy poharat vert le az a ronda dög — mondta. — Ugye nem azok voltak?

— Nem.

— Hívjuk talán a rendőrséget?

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

— Jaj, uramisten — sikoltott az öregasszony. — Biztosan a kórházból telefonálnak.

Jutka falfehér arccal emelte fel a kagylót.

— Tessék? — remegett a hangja, kagylót tartó keze és olyan gyengének érezte magát, hogy a falba kellett kapaszkodnia. — Ki beszél? Hangosabban, mert egy szót sem értek.

Arcába lassan visszatért a vér. Válla közé szorította a kagylót, rágyújtott egy cigarettára és láthatóan nyugodtan hallgatta a váratlan telefonálót.

— Nézd, Péter — mondta kisvártatva — nincs értelme a magyarázkodásnak. Nem azért maradtam el a találkáról, mert dolgom volt, sőt nagyon is ráértem. Egyszerűen nem akarok veled többet találkozni... Mindegy, mit mondtam eddig. Most ezt mondom és ehhez tartsd magad. Nem találkozunk többé. Minden jót.

Letette a kagylót. Anyja ott állt mellette.

— Péter volt?

— Az.

— Nem vele találkoztál délután?

— Nem.

— Tulajdonképpen mit akarsz? Péter nagyon rendes ember és a kislányt is szereti. Józan életű, jó állása van, megtalálnád mellette a számításodat.

— Ugyan, anyám — csattant fel Jutka. —■ Maga már annyi jótanácsot adott. Amikor Feri udvarolt, őt dicsérte. Amikor összevesztünk, azzal biztatott, boldogulok egyedül is. Most ismét férjhez akar adni. Hagyja abba ezt az örökös tanácsadást. Nem vagyok gyerek. Tudom mit csinálok.

— Hát ha annyira tudod, mondd meg, mit csinálsz? — kérdezte csendesen az öregasszony, hangjában mély szomorúság csendült.

— Nyugalmat keresek ■—• fakadt ki Jutka. — Nyugalmat, érti?

Hirtelen kigyúltak a villanyok és az első pillanatokban vakító fehérség

töltötte be a szobát.

— Na végre — sóhajtott fel az öregasszony.

A folyosóról Évike hangja hallatszott.

— Akkor, ahogyan megbeszéltük, édesapu, várlak . .. Csókolom.

Jutka az ajtóhoz rohant.

— Hol voltál ilyen sokáig? —- kérdezte szemrehányóan a kislánytól. — Halálra idegeskedtem magamat miattad.

Évike berobogott a szobába.

— Képzeld, édesanya! Édesapuval buszra ültünk és elmentünk messze, ki a városból. Nagy kertek között lementünk a Duna-partra, napoztunk, aztán

46