Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kamarás Béla: Madách Imre, a politikus

zetiségről, mint a magyarról. Megállapítja, hogy ezen a földön csak a magyarság bírt tartós államot létrehozni. Más hódító népekkel szemben őseink „nagylelkű önbizalommal” bántak a meghódított népekkel, s nem akarták őket beolvasztani. Ellenkezőleg, mindenkor a feudális alkotmány kiváltságaiban részesítették a nemzetiségek kiválóbb egyedeit. A történeti tényekből vonja le aztán a következtetést, hogy nálunk más politikai nemzetiség, mint a magyar nem volt és nem is lehet. Elutasítja tehát a nemzetiségeknek a területi önkormányzatra irányuló követeléseit, s arról sem akar tudni, hogy az egyes megyék hivatalos nyelvét a lakosság többsége határozza meg. A nemzetiségek kívánságait csak annyiban akarja tekintetbe venni, amennyiben azok a személyes polgári szabadság keretén belül az. anyanyelv használatára vonatkoznak. Véleménye szerint a nemzetiség a valláshoz hasonló elbírálás alá esik: az állampolgárok magánügye kell, hogy legyen. De Madách tisztában van azzal is, hogy Bécsiből többet ígérhetnek majd a nemzetiségeknek. Nekünk akkor sem szabad versenyre kelnünk velük a nemzetiségek kielégítéséiben, mert ezáltal éppen azt tesszük kockára, amit meg akarunk tartani: a történeti nemzetiséget. „Egy föderált Hunnia egyértelmű Magyar- ország beolvadásával a Reichsratba, sőt még ez utóbbi annyival jobb, mert nagyobbszerű állam tagjává avatna.”

Köztudomású, hogy a nemzetiségek a kiegyezéskor éppen az ország föderatív alapon való átszervezését követelték, s nem fogadták el az Eötvöstől alkotott 1868. évi nemzetiségi törvényt, amely csak nyelvi és kulturális igényeiket volt hajlandó kielégíteni. Ez a törvény a „politikai nemzet” fogalmát állítja fel ami megfelel Madách felfogásának a különálló politikai nemzetiségről. Mindkettő olyan közjogi fikció, melynek segítségével a nemesi uralkodó osztály 1867 után is fenn akarta tartani a magyarság hegemóniáját a Kárpát-medencében. Ez az álláspont természetesen eleve kizárta a nemzetiségekkel való megbékülée lehetőségét.’8 De elítéljük-e azért a költőt, hogy a reformkor erős nacionalizmusának sodrában nem volt bölcsebb és előrelátóbb, mint kortársai? Az akkori magyar értelmiségben csak egy ember volt, aki a nemzetiségi kérdés föderatív megoldását javasolta, a száműzött Kossuth, de az is ismeretes, hogy az ő dunai konföderációs tervét még saját hívei sem voltak hajlandók elfogadni. Ebben a kérdésben Madách, csakúgy, mint kor- társai, nem tud következetesen liberális maradni. A szabadság eszméjéből indul ki, de érvelését mindvégig a történeti „jogokra” alapítja.

Madách utolsó publicisztikai műve, a Szabadelvűség és táblabíró politika az akkcr meginduló Felvidéki Magyar Közlöny című hetilapban jelent meg. (1862. júl. és okt. 7.) Ez is polemikus írás, de költőnk ellenfelei itt már nem magyarok, hanem azok a bécsi politikai körök, melyek akkoriban támadták a magyar politikai törekvéseket. Cikke első felében Madách újra hitet tesz a liberalizmus mellett. A győzelmesen előretörő liberális korszellemmel szemben a maradiság naponta hátrább szorul. A magyar ügy győzelme is attól függ, hogy politikánk iránya egyezik-e az általános korszellemmel. Bécsben szeretik a magyar politikát reakciósnak feltüntetni. Költőnk szembenéz ezzel a váddal. Politikánk első és legfőbb törekvése, hogy hazánk függetlenségét fenn akarjuk tartani. Ez a cél nem ellenkezik a liberalizmus világnézetével, hiszen minden nemzet erre törekszik. A parlamentáris kormányforma, a demokratikus intézmények, sajtoszabadság stb. szintén régi céljai a magyar politikának, „mindezekért már mi akkor vittünk, mikor még ők aludtak”. A második probléma a nemzetiségi kérdés. Ezzel kapcsolatban megismétli fentebbi álláspontját. Végül a harmadik megoldandó kérdés a belkormányzat

79