Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kamarás Béla: Madách Imre, a politikus
bécsi kormány erre valószínűleg fel fogja oszlatni, ez hatalmában áll, ,,de nem áll hatalmában az igét, mely kimondatott, a nemzet összes képviseletének nyilatkozatát elrejtem Európa előtt, mely figyelemmel hallandja azt..Abban látja tehát az országgyűlés jelentőségét, hogy a magyar kérdést az európai közvélemény elé fogja tárni. Nemzete igazában bízva, Madách optimizmussal néz a jövőbe: „nehéz idők állhatnak előttünk, de ügyünk győzelme a törvényesség terén bizonyos.” A sorsdöntő országgyűlés 1861 áprilisában ült össze. Amint Madách megjósolta, a képviselők valóban szilárd egységben utasították vissza az októberi diplomában meghirdetett birodalmi alkotmányt, s ragaszkodtak Magyarország függetlenségéhez. Az elvi egység mellett azonban a követendő taktikára nézve két párt alakult ki. Deák és hívei a császári hatalommal szemben rugalmasabb és békülékenyebb álláspontra helyezkedtek: a nemzet politikai követeléseit felirat formájában akarták közölni az uralkodóval, s ezáltal lehetővé tenni a további egyezkedést. De kétségkívül jobban kifejezte az ország akkori hangulatát a Tisza Kálmán vezetése alatt álló határozati párt álláspontja. Ez úgy vélte, hogy a felirat elismerése lenne a 12 éve fennálló törvénytelen uralomnak, 5 ezért a nemzet kívánságait határozat formájában kell Bécs és a világ tudomására hozni. Deák május 13-án mondta el híres felirati beszédét, melyben kristálytiszta logikával védte meg az ország függetlenségét az osztrák központosító törekvésekkel szemben. A nagyhatású beszéd után kezdődött a felirati vita, mely június elejéig tartott. Ezen a két párt szónokai felváltva beszélték, s az osztrák—magyar viszony minden vonatkozását kimerítették közjogi, kül- és belpolitikai szempontból egyaránt.17 Madách álláspontja eddigi beszédeiből logikusan következett: a határozati párt meg nem alkuvó politikáját támogatta. Ebben a szellemben szólalt fel a vitában május 28-án. Helyzete nem volt könnyű, mivel az előző szónokok a témát már nagyon kimerítették. Mégis tudott újat mondám, s ezt széleskörű irodalmi-történeti műveltségének köszönhette. Most is hű maradt önmagához: a problémát magasabb eszmei-filozófiai nézőpontból vizsgálja. Felteszi a kérdést, milyen politikai eszme irányította az osztrák államférfiakat, „kik oly szentségtörő kezekkel merészeltek a történeti fejlődés és emberi jog kerekébe belekapni”. Megállapítja, hogy főcéljuk a birodalmi egység volt, a Haibisiburg-ház uralma alatt álló heterogén országokból egységes államot szerettek volna létrehozni. Ám ez a kísérlet a történeti fejlődés szempontjából elkésettnek bizonyult, hiszen korunkban a nemzetek egyénisége már kialakult, megszilárdult. Ezután az osztrák kormányzat civilizációs szerepével, illetve ezen a címen folyó önigazolásával számol le. Hangoztatja, hogy a magyarság Szt. István korától fogva mindig elérte Európa műveltségének színvonalát, erre bizonyítéknak hozza fel Kálmán király törvényét a boszorkányokról és a vallási türelem érvényesülését a XVI. századiban. A civilizáció igazi fokmérőjét azonban a politikai érettségben és szabadságban látja. Ezen a téren nincs mit tanulnunk Ausztriától, hiszen rendi alkotmányunk egyidős az angolokéval. Ami Bachnak nem sikerült erőszakos eszközökkel, azt most Schmerling kísérli meg újra szelídebb, alkotmányos módszerrel. De Madách bízik a magyarság politikai érettségében, hogy át fogja látni, „miként a Bach- és Schmerling-rendszer... ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”. Rátérve a felirat kérdésére, óvatosságra int a nemzeti jogok védelmében. A felirat az engedékenység látszatát keltheti: „a mi követeléseink pedig éppen 77
