Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Vágási Imre: "Zs" (Elbeszélés)

Egy napon, késő délelőtti órákban a víz mellett feküdt egy lapos sziklán.

Vizes testéről gomolygott a pára, szemét becsukta.

M mellé ült, valamit írt, rágta a ceruza végét.

— Ide figyeljen doktor — kezdte Zs a beszélgetést. — Furcsa, hogy maguk itt élnek, hogy az öreggel él. Rendes ember, én belátom, de tolvaj. Jó, jó. Hogy vethetem én ezt a szemére, hisz nyilván többet ér nálam. De maguk ketten .. . Meg odakinn... — s kezét lassan felemelve a sziklákon túlra mutatott. — Ha nem tudná, háború folyik. En eljöttem, mert belekeveredtem. Mindenki belekeveredik, még É is és anyám is, még az állatok is. De maguk, maguk már két éve itt vannak. — Elhallgatott. Ügy érezte, nem lett volna szabad idáig el- mennie. Hisz befogadták, enni adtak neki, mit törődik ő a többivel.

— Ne haragudjon — mondta —, tulajdonképp . .. ■— elhallgatott.

M ránézett, lehajolt, bakancsát kezdte fűzni.

— Azt mondtad nekem, hogy leugrottál a vonatról, mert L városba akartak bekísérni. — Már nem nézett rá, lehúzta a bakancsot, kibújt az ingből, hanyatt feküdt, becsukta szemeit. — Tehát valamit csináltál, ami nem tetszett az államnak. Az állam nem engedte, hogy olyasmit tegyél, ami veszélyezteti létét, akármilyen, még a legkisebb mértékben is. Tehát eljárt ellened. Ez neked nem tetszett, nem is tetszhetett. Talán azért, mert — mert nem tudtál tovább dolgozni. Lehet, hogy elképzelni sem tudtad a kötöttségeknek azt a fajtáját, amit rabságnak neveznek. Nos, én is így jártam. Valamit elkezdtem, ami hasonló volt a te foglalkozásodhoz, csak mi lőttünk is, emberekre lőttünk. Aztán egyszerre vége lett mindennek. Ide jöttem. Az öreget pedig ne bántsd. Velem dolgozik. Kenyeret, golyót, meg mindent, szerezni kell valahonnan. És mi nagyon is jól tudjuk, hogy háború van, mi azért vagyunk itt, mert háború van. — Zs már régen felült, kezével a vizet paskolta, megdörzsölte az állát, M-re bámult és hallgatott.

VI.

Batay Zsolt vagyok. Zsil völgyében éltem le rövid életem, többnyire semmittevésben, legalábbis a legutolsó napokban úgy éreztem, hogy csak éltem az emberek között és csak tanultam. Nem voltak nagy tetteim, sőt talán tetteim sem voltak. Úgy-ahogy a magam módján teljesítettem azokat az elemi feladatokat, melyeket mindenkinek teljesíteni kell, aki a többiek közt akar élni. Ezt természetesnek tartottam, mint az evést vagy alvást, nyilván az „úgv- ahogy”-on múlott minden. Sokszor hallottam, apám is mondta: ha újra kezdeném. Igen, ha újra kezdeném, másképp csinálnám. Az élet irreverzibilis, s ha egyszer rájöttünk, hogy rosszul éltünk, csak egyet tehetünk, megpróbálunk ezután jobban élni. A háború kegyetlen tanítómester, az ilyen tanítót nem szabad katedrára engedni: és most itt vagyok én, aki megérkeztem utolsó állomáshelyemre. A harmadik héten — a különös beszélgetés után — egy Schmeissert nyomtak a kezembe. Azt mondtam, csinálni akarom én is. Két hónapig jártam velük a hegyeket, egyszer utánunk jöttek a szürkekabátos emberek a végtelen hosszú folyómederbe. Sajnáltam őket, amikor furcsa helyzetben pörgette vala- mennyiüket a víz. Megakadtak egy-egy sziklán, szemükön befolyt a víz, ők maguk is vízzé változtak. Különös — gondoltam akkor — ezek a folyó folyását akarták megállítani és megaláztatok: a hosszú folyók részévé váltak, egy-egy nagy vízcseppé.

3* ÉLETÜNF

33