Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Farkas Imre: Szemléltető Naprendszer (Elbeszélés)

Dallamos, amióta belépett a fontos funkcióba, valahogy korábban veszíti el az önuralmát. Dallamos kemény, Mandula igyekszik kemény maradni: csendben vívnak. Mondataik csiszolt csontlapokként csettennek össze:

— Gyengék — mondja Dallamos. Nem nyúl a dolgozatokért. — Megrázom a bandát. Elvégre világnézeti tárgy!... — Újra olvas.

—■ Csak vigyázz, ki ne rázd belőlük!

Amint az utolsó vizsgázó is elhagyja a termet, Kántás megéberedik. Közelebb húzódik a másik kettőhöz. Nem megy közéjük, kis távolságra ül, átveti lábát, hátradől, s a köpeny sarkát eligazítja a térdén. Azok ketten az oldalát láthatnák, mozdulatlan félarcát, ha ránéznek. Nem néznek rá, lezárják a jegyeket. A végleges osztályzatokat bekarikázzák, grafitkör kanyarul a megmért tudás kcré.

Mandula meddőn csatázik, Dallamos minden ellenvetését kérlelhetetlenül ledöfi. Sorakoznak az egyesek, mint hosszú, kiszáradt nyárfasor. Kántás a vitás jegyeknél mindig Dallamos javaslatára szavaz. Amikor minden osztályzat körül bezárul a grafitbörtön. Dallamos feláll, nyújtózik, vállaira kanyarítja a ballont. Felállnak ők is. Kántás fürgén. Mandula nehézkesen.

Este van. A szemközti lakásban hálóinges asszony megy át a szobán, és leoltja a villanyt. A hivatalsegéd nyitja az ajtót, benéz, visszahúzódik. Menne már, lejárt a munkaideje. Dallamos hátra se néz az ajtónyitásra, barokk pózban áll, tánclejtő helyzetbe merevedve.

— Eljuttattam őket a félelem élményéhez. Legközelebb a siker élményével fognak megismerkedni.

Félénk tanuló lép be, el szeretné vinni a vonalzóját. — Vidd! — Idegesen keresgél az asztalokban, nem találja, gyámoltalanul elinal, az ajtófélbe veri az oldalát.

A résen kisütő fénysáv az altisztre esik. Mozdulatlanul áll, lába mellett a vödör,, kezében a seprű.

Dallamos belebújik a kabátjába. — Jó éjszakát! — mondja. Elindul. Kántás megiramodik, tárja előtte az ajtót. Mandula ekkor ismeri fel Kántás megjelenésének okát: fél éve merényletet követett el Dallamos egzisztenciája ellen, hasztalanul, s most adózik.

A nyitott ajtón belép az altiszt, Mandula segít elrakodni, Az akkumulátorokat, elemeket, elektroszkópokat a fiókokba rakják, a Naprendszert felteszik a szekrény tetejére, ahol mint letörött hajtáson az alma, fonnyad a Plútó. Az altiszt, kezében seprűvel, Mandula távozására vár. Egymásra néznek. Az öregember tekintete nyílt, a tanáré elgondolkozó. Veszi a kabátját, búcsúzik. Már nem az altisztre néz, valami meghatározhatatlanra figyel. Töprengő, mintha nem tudna dönteni, hogy induljon-e. Azok ilyen tanácstalanok későesti távozáskor, akik aznap is mindent megtettek valamiért, vagy valami ellen, de hasztalanul, s gondjuk nem ért véget a nappal.

— Fáradtnak látszik — mondja az altiszt.

Mandula fölréved, meglepődve néz, A piaristáktól örökölt öregnek soha kérdő szava nem volt a tanárokhoz. Udvariasan köszöntötte őket folyosón, lépcsőn, s szinte túlzott udvariassággal állt félre útjukból. Még akkor sem fogadta el a felkínált előnyt, ha nehéz vasputtcnyában szenet cipelt az emeletre. Tisztára olyan színezete volt viselkedésének, mintha tudatosan vezekelne, amiért nem előbb nyitott ajtót az új rend tanárai előtt.

— Nehéz ám emberekkel bánni. És hálátlan. — Mandulához lép, engedélyt kér, hogy megigazítsa a felgyűrődött gallérját.

23