Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Káldi János versei: Esengő. Üdvözlet. Balatonberényi feljegyzés

Füstöl, s mintha füstjével szólna, vagy tán inkább írna lassúdan, arról, ami ott ég odalent az alkonyattáji faluban.

Arról, amit a szív sóhajt el, s a lassan matató emberek.

Tán az a sok-sok kicsi füst, az is a szívükből tekereg.

Itt dünnyögök most fönt a hegyen, a pince mögött, órája már, s alant, mintha nem is a falu, de a hazám, sőt a tág határ, a nagyvilág, az füstölögne, az küldözné füst-virágait; ideér a kései szél is, s néha-néha egyet leszakít.

Itt dünnyögök és tépelődöm.

Nem maradhatok tétlen-lanyha.

Százszor megnézem igazamat: megérett immár színaranyra.

S mondom is: a belső a fontos, az, hol az értelem kése vág, a mély-benti munka, a fájó, a lassan épülő bel-világ.

Nincs kinti rendezettség, ha bent a szív és lélek rendezetlen.

Széthull az elme kőrakása, mint meglazult lomb a szelekben, ha nem tartja-fogja össze a meggyőződés kötőanyaga.

Ha belül nem köti a jóság, porlik-dől a világ is maga. S

S mondom is, hogy: fonnyadunk hamar Kívül, belül pusztít a számum.

De te, üdvözlégy százezerszer, munkálkodó, dicső humánum!

Az emberséget őrizni kell, múltból, sárból csak az emel föl, boldog lehetsz, ha napról napra az süt ki mindig tetteidből.