Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Urbán Ernő: A töltőtoll (Elbeszélés)
tartani olyan házaknál, ahol barka, szentelt gyertya és feszület is található, A három királyok: Gáspár, Menyhért és Boldizsár krétával írott kezdőbetűiről nem is szólva. Ügy ám, de mi található ez alatt az üvegbúra alatt? Egy töltőtoll. Mégpedig — felállítva. Először arra gondolok, hogy talán... Sárikáé. Talán az érettségi dolgozatait írta vele, és emlékül egy kabalából tette az üvegbúra alá. De mindjárt el is vetem ezt a lehetőséget, elvégre... aki életpálya gyanánt a népművelőkönyvtáros szakot választotta, az nem lehet babonás, s a hiábavaló játékosság is távol áll tőle. — Hát ez a toll? — kérdezem tehát. — Ez kié? És . . . miért örvend ekkora megbecsülésnek? A magáé? — Ez? — szeppen meg a kérdéstől érthetetlen módon Sárika, és mintegy segélyt kérőén a vitatkozók felé pillant. — Nem, nem az enyém. Csend támad. Majd a járási főnök, miután köszörült egyet a torkán: — Az enyém — mondja, és mindjárt süti is le a szemét, minthogy bizony valamiféle obszcén tárgy vagy, uram bocsá’, bűnjel lenne a toll. De nem úgy a házigazda! — Hohó, keresztapám! — harsogja bortól pirosán. — Csak volt a magáé az a toll! Most már az enyém! Attól fogva az enyém, hogy a lemondó pappírnak alajja írtam vele. — Mármint a belépési nyilatkozatnak — igazítja ki a tanácselnök, hozzám intézve a szót. — Hivatalosan mondva! — csap az asztalra Sudár bácsi. — De a valóságban csak lemondó pappír volt az a pappír. Soha még ilyen drága vásárt. Tizennégy öreg holdról mondtam le vele. Aztán... ki a Szent Antal szomszédot az üvegkalitkájából, és be a helyébe a tollat. Mérgemben. Azon való mérgemben, hogy ... az apád, Tóni! Naponta kért, naponta nyomta a perselyedbe a tíz meg a húsz forintokat az asszony, még se bírtad eltávoztatni tőlünk az agitátorokat?! — Meg is ver érte az isten! — sóhajtja a küszöbről az eddig láthatatlan és csakis konyhai remekléseivel létező háziasszony. — Engem? — üt a mellére Sudár bácsi. — Már nincs neki mivel?! Két lányom férjnél, ez a legkisebb, ez a Sára meg már az állam jegyese. Egy szoba bútor és az oklevél lesz a hozománya, ha egyszer majd megkérik a kezét. Most felém fordul, nekihasal az asztalnak, és széles, terjegető gesztusok alkalmazásával magyarázza: — Három lány! Ez volt nekem a probléma, nem a más meg a talán tán nehezebb sors, amikor nálunk is mászkálni kezdtek az agitátorok. A keresztapám, márhogy az elnök elvtárs vezérletével e! Ő volt a brigádvezetőjük. Bár .. . akkoriban még nem vitte ilyen magasra. Mi is volt? Mondja már! A tanácselnök elnézően mosolyog: — Mintha nem tudná ... Agronómus. A mezőgazdasági osztályon dolgoztam. — Az! Rittig! — helyesel Sudár bácsi. — Meg... ismerős, közeli ismerős. Pestre, a kiállításra is együtt voltunk el párszor. De... mit, kiállítás?! A lányok! A lányokat akarom elmérgelődni — fordul ismét felém. — Mert... egy lány még megjárja és kettő is csak-csak, de három...? Á, nem a cicoma és nem is a költség miatt, amivel az öltöztetésük jár! A hozomány, a férjhez adá6
