Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Urbán Ernő: A töltőtoll (Elbeszélés)
élete szemöldökfájára, és bajuszt is akkorát nevelt, mintha legalábbis az egykori Vilmos-huszárok bízták volna meg hagyományaik ápolásával. A magyarázkodásra csak legyint. Azt meg éppen a vesztünkre említi meg a tanácselnök, hogy közel az ebédidő is: a szomszéd községbe kell hamarosan átugranunk, mert ott vár asztal a kisvendéglőben. — Nálam! — jelenti ki. — Az én portámon várja magukat az asztal. Már a tanácsházán is jártam ebben az ügyben. Most rajtam a sor: én kezdek szabadkozni, hogy se érdemem, se jogcímem rá — tekintsen el a vendégül látásunktól. De Sudár bácsi: — Jönnek, és. . . punktum! — mondja. — Az a kis savanyú túró és olajos cicege, ami magukat várja, még egy ágról szakadt kóborlónak is kijár. Ez a kezdet. A folytatás pedig olyan traktámentum, hogy háromszor is meg kell ereszteni a nadrágszíjat, és még mindig nem akarnak elfogyni a tálak. Elfogyni? A szárnyasok után sült malac következik, vigyorgó pofájában egy citrom, és csak aztán a rétesek és a feketekávé. A legutóbbi csakis azért, hogy én se maradjak száraz torokkal, ha már egyszer férfi létemre megtagadója lettem a sörnek-bornak, és hasztalan emelgeti rám Sudár bácsi a somlais poharat, azzal a jelszóval, hogy: — Hát akkor... adjon isten bővebb ismeretséget köztünk. A kávé elsőrangú. Forró, zamatos és olyan sűrű, hogy szinte megáll benne a kanál. A ház nagylánya: Sárika főzte és szolgálta fel, ahogy a tálalás és a kínálás is mindvégig az ő tiszte volt, mert a pozsgás, testőr termetű mama felkötötte ugyan a fehér kötényt, és a küszöbről egy csendes ,,jó étvágyat” fohászt is utána kívánt a leveses tálnak, de egyébként láthatatlan maradt, csak a fogások sorozata hirdette létezését. Sárika méltó a nevéhez. Sudár, karcsú, s ha meg is telik majd, ugyancsak hessegetheti magától a legényeket a megyeszékhelyen. Mert oda készül, az ottani tanítóképző-intézetben lesz népművelő-könyvtáros szakos hallgató. Ezen össze is barátkozunk, s az ízlésesen új divatú kombinált szoba sarkába, a könyvespolchoz húzódunk, hogy Sárika szellemi kincstárának legszebb darabjait közelebbről is szemügyre vegyük. Tehetjük. A két állítólagos haragos nagy vitában van. Egy fajbikán különböztek ösz- sze. A házigazda nevelte. Súlyra és kiállásra meg is felelt a követelményeknek, csak a szarva és a patája tövén mutatkozott valami kis jele az elfajzásnak. Belenyugodhatott ebbe a házigazda? Némi festék, viasz és gondos dörgölés segítségével úgy elmismásolta a hibát, hogy az átvevők minden további nélkül nyolcvannégy pontosnak ítélhették a bika erényeit. — Hála a maga huncutságának — állapítja meg fejcsóválva a járási főnök. — Huncutság?! — nevet a házigazda. — Hova jutnánk, a világ se menne előre egy kis böcsülstes huncutság nélkül. Itt tartanak, amidőn a könyvespolc tetején egy különös, süveg forma üveg- búrát pillantok meg. Azaz csak itt: a modern kombinált szoba sarkában különös látvány ez az üvegbúra. Egyébként szentek szobrocskáját szokták alatta B
