Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Kodolányi János: Emlékezés Pável Petrovszkijra

Itt egy különös, eddig még nem hallott, nem olvasott, nem tapasztalt lélektani folyamatra kell rámutatnom. Sokszor elmondtam már és soknak adtam föl róla néhány fogas kérdést.

Ugyanis, amikor az első járőr elhagyta lakásunkat, majd utánuk két fiatal hadnagy, meg egy politikai főhadnagy megitta teáját vendéglátó házunkban, reggelig oroszul beszéltem álmomban.

1915-ben, Vajszlón, ismeretséget kötöttem „testvéribarátom”, Simion Dezső hadifogoly munkásával, Pável Petrovszkijjal. Petrovszkij gazdasági munkára került a barátomhoz, akinek apját behívták Prágába s drága éveit ott fecsérelte haszontalan semmittevésben, míg odahaza az ő munkáját hadifogollyal kellett pótolni. Simionék házában, Simon nénivel, nálam két évvel fiatalabb Juliska lányával, meg az emlékezetes testvérbaráttal, Dezsővel, Petrovszkij olyan családi közösségben élt, mintha ott született volna, abban a kis egyszobás-konyhás vályogháziban. Az odesszai egyetemen építészetet tanult. Művelt, jómodiorú, nagyon csinos, széptermetű, szépmóz- gású, kozákosan hetyke fiatalember volt. Miután odahaza megtanult franciául, a francia pedig számomra is kedves nyelv volt s marad egész életemben, megértettük egymást. Tizenhat éves voltam, Petrovszkij huszonhat lehetett. Eleinte franciául társalogtunk munka után a ház előtti kispadon, majd lassanként orosz szavak — pontosabban: ukrán-orosz szavak — váltották föl a francia szavakat. Petrovszkij csakhamar, francia nyelven ugyan, de egyre rohamosabb sikerrel avatott be anyanyelvének titkaiba. A háború utolsó évében már folyamatosan beszéltünk oroszul. Sikerült néhány orosz költőt is kapnom elolvasásra, így mindig emlékezetes marad számomra Tárász Sevcsenkónak, az ukrán szabadság Petőfijének megismerése.

Petrovszkij tehát oroszul tanított engem. Később azután, az iskola hónapjaira, Fehérvárra utaztam, de hellyel-közzel voltak hosszú szénszünetek. Ösz- szel „szüreti vakáció” címén szabadult meg tőlünk az iskola, majd tavasz- szal kurtították meg a tanévet a háborús érettségizők miatt egy hónappal, így aztán sokkal több időt töltettem odahaza, mint amennyit normális időkben lehetett volna. Petrovszkijjal és gazdájával, Dezsővel, természetesen kora hajnaltól késő estig együtt voltam. Mentem velük szénát forgatni, szénát gyűjteni, aratás után kévéket rakni és hordani, cséplésnél ott álltam a poly- varázónál vagy egyéb munkát vállaltam barátságból és örömből. Ruhám, ingem tele lett csípős, szúró tatákkal. Ott mosdottam a hosszú vályúnál barátaimmal s az orosz hadifoglyokkal munka után, s végeláthatatlan beszélgé- téseket folytattam velük. Pávellel hol oroszul, hol franciául, a többiekkel pedig egyre sűrűbben, szaporábban oroszul.

Azután elkövetkezett a hosszú béke. 1944. december végéig, pontosan karácsony napjáig, nem hallottam orosz szót. Igaz, hogy a rádióban hellyel- közzel meghallgattam a háború híreit, azonban inkább a magyar nyelvű adásiakat, mert ilyenek is voltak, az oroszt elhanyagoltam. Pedig ifjú koromban még a naplómat is orosz nyelven írtam.

Az orosz lassan elaludt bennem mindaddig, amíg az első patruj, egy főhadnagy meg két gyalogos, egy prémsapkás, csizmás tolmács kíséretében ki nem kérdezett és az első három tiszt teát nem ivott nálunk. Mondom, ezután egész éjjel mélyen aludtam, de tudatom küszöbe alól egyre gyorsabb áradással, egyre tömegesebben törtek fel az elfelejtett orosz szavak, mondatok kapcsolatai, hangjai, ritmusai s amikor reggel fölébredtem s megint

4