Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Jakab Géza: A Zrínyi-rejtély
hires ember hozzá hasonló nem volt, — Írja bevezetőben Zrínyiről, — sőt az én vékony ítéletem szerint Bethlen Gábortól fogva máig sem .. Bethlen itt felfigyel a visszaemlékezéseiben: érdekes eseménynek válik tanújává a Csáktornyái várban: — „Ezalatt érkezék hozzá, (Zrínyihez) mint udvari belső titkos tanácsoshoz (Bécsből) nemcsak a szokott nagy pecsétü mandátum deákul, hanem egy külön kurír által császár kis titokpecsétje alatt, amint hívni szokták, „Handbriefje” (császári kézirata) németül írott. Úgy láttam, az a duplikata kis levél, a kurír, (kétrát hajtott személyes császári kis levélke, továbbá a külön bécsi küldönc) gyanús volt lőtte. Vitnyédy disvadeálta is (ellenezte) menésit, mert sietve hivatta ő felsége Bécsbe tanácsba a magyar ügyekről és az ekkor a törökkel csinált békesség- (a vasvári béke) és a porta követségről etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon, híre és jószága pusztulásáért, amelyet, noha a császár tudtával vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi aggodalmaskodásra hallám, hogy mondá: „A jó lelkiismeret csak nevet a hazudozó hírekre; semmit sem vétettem; ha veszek, ártatlanul, tisztességesen, az igazságért, a nemzetemért veszek, hagy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallattam, melyben nem voltam egyedül etc.” Elvégző (elhatározá), hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichit, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.” Figyelmet kelt, hogy Zrínyi, mint olvassuk, megmutathatta Bethlen Miklósnak a császári titkos kéziratot, máskülönben honnan ismerhette az erdélyi, Habsburg-ellenes magyar politikus annak tartalmát? Feljegyzi Vitnyédy aggodalmaskodásait is, ki joggal félti Bécstől Zrínyit, hiszen valóságos kancellárja volt a bánnak, töviről hegyire be volt avatva annak minden külföldi és belföldi dolgába. Nem véletlen az sem, hogy Bethlen a következő mondatában a francia XIV. Lajos pénzküldeményére, a tízezer talléra is utal, melyet a francia király Zrínyinek segélyként egyedül küldött az európai keresztény uralkodók közül, jól tudván, hogy Zrínyi az ő szabad választású magyar királyságának gondolata mellett készíti elő a magyar nemzet elszakadását a Habsburg-uralkodó háztól. A császári kurírról tovább nincsen szó: de vajon egyedül csak Zrínyinek hozott postát Bécsből a Csáktornyái várba. . .? Jellemző, hogy Zrínyi azennal nyilatkozik is a további tervei felől: nem tétovázik az aggályoskodásokra, Bécsbe indul és vendégeit is magával viszi. „Sors bona, nihil aliud!” — „Ezalatt szép őszi idő járván, — írja tovább Bethlen Miklós az „Önéletírásban”, — majd mindennap vadászni jártunk... 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédy az első, én a hátulsó ülésben bal, s ő (t. i. Zrínyi) jobbfelől ültünk csak hárman; egy fabulát (anekdotát) beszéle, méltónak tartom leirni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán hattyúdala helyett volt...” Zrínyi — míg robog a könnyű vadászkocsi — itt elbeszéli vendégei mu- lattatására, hogy miként vigasztalta magát az egyszeri ember, akit ördögök vittek a pokolba. Találkozván kenyerespajtásával, annak szánakozására kifejti, hogy rosszul érzi bizony magát, de vigasztalódik, mert lehetne rosszabbul is. Hogy-hog.y? — csodálkozik a másik. Hát csak úgy, hogy ha a pokolba is, de az ördögök most még csak viszik őt; jóval rosszabb lenne, ha neki kéne vinni ráadásul még az ördögöket is. „Applicálás (alkalmazás) Magyarország s Erdélyre és a törökre, németre” — fűzi az epizódhoz Bethlen. S közben robognak a tragédia már bedíszletezett színhelye felé... — „No, elmenénk vadászni. Ö maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával beméne és szokása szerént csak egyedül bujkálván, lőve egy nagy emse disznót; a gyalogosok is lövének egyet a hálónál s vége lön a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az ur is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozd a fátum egy Páka nevű jágerét, ki mondá horvátul: 105
