Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Poszler György: A szépíró Szerb Antal

diktátorok törekvései felett mond ítéletet, hanem kísérletet tesz a történelem: nagy emberi céljainak megfogalmazására is.

Szerb utolsó nagy műve, A királyné nyaklánca szintén 1943-ban jelenik meg, és magasabb szinten összefoglalja a két előző történelmi tárgyú írás sajátosságait, A fiatal ország forradalmi átalakulást kereső pátoszát és A hercegnek a történelem titkait boncolgató érdekes műfaji kezdeményezését. A mű nem regény, de nem is történelmi tanulmány, hanem — a szerző meghatározása szerint — „igaz történet”, amely a tudományos kutatás módszereivel felhalmozott anyagot szépirodalmi eszközökkel dolgozza fel, és a gondolkodó elmélyültségével keresi az előadott történet jelképes értelmét. Marie Antoinette hírhedt nyaklánc-perének tárgyalásához maga is végez forrás- kutatásokat, de főképpen Funck-Brentano, Carlyle és Taine alapvető műveire támaszkodik, önállóan és az analóg történelmi helyzetet mélyen átélve vonja azonban le a hajdani szenzáció aktuális történelmi és világnézeti következtetéseit. A nyaklánc-ügy körül kirobbanó világraszóló botrányban az ancienne regime közelgő összeomlásának szimbolikus előjátékát látja, és a bonyolult szálak kibogozása közben a túlérett francia feudalizmus nagyon konkrét és finoman árnyalt elemzését adja. A könyv a II. világháború utolsó esztendeiben, a fasizmusba torkollt polgári rend iszonyú végvonaglásainak árnyékában meggyőző erővel hirdeti a régi pusztulásának és az új megszületésének történelmi szükségszerűségét, és ezzel Szerb életművét a legizzóbb kollektív problémák megszólaltatásának rangjára emeli. Annál értékesebb ez a forrón kiszakadó vallomás, mert a történelmi analógia jelképességében az író saját énjének és műveltségének alapszövete, a polgári kultúra felett mond ítéletet. Szerb utolsó nagy művét a stílus regényes elevensége és szemléletessége, a felvázolt portrék életszerűsége és plaszticitása és a cselekmény lebilincselően érdekes előadásmódja — az anyag tudományos hitele és pontossága ellenére is — szépirodalmi alkotássá avatja, amely sajátos műfaji kísérletezésében a modern világirodalomban egyedül Zweig regényes történelmi életrajzaival rokonítható, de anyagának filológiai megalapozottsága és szemléletének modernsége és aktualitása messze az osztrák író művei fölé emeli, és teljesen hiányzik belőle Zweig történelmi bestsellereinek szenzációéhes túlfűtöttsége..

A királyné nyaklánca új irányba tájékozódó vallomása után a fasiszta pokoljárás lidércnyomásos hónapjai következnek. Az író törékeny alakja elvész az országra hulló éjszakában. A munkatábor barakkjaiból, az emberi lét mélyéről egy utolsó költői üzenet jön. Vers, a férfiévek egyetlen verse. Szonett Orpheus alvilágjárásáról, amely a távollévő feleséghez és az elveszett otthonhoz szól, és a halállal eljegyzett költő búcsúja mellett az egész szenvedő emberiség panaszát felcsendíti:

„És Orpheus csak ment, magábahullva,

A pusztulás nagy leckéjét tanulva,

Mely gyötrött szédülésbe merevíté,

Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.

Orpheus megfordult és szertefoszlott Tündérfehér árnyékként Eurydiké.”

98