Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Tüskés Tibor: A második "Irott kő" (1942-1944)
A helyi írók közül Ősz Ivánról olvashatunk hosszahb méltatást. A hivatalos irodalomnak tett engedményt kell látnunk a nyolcvan éves Herceg Ferencet szuperlativuszokkal illető tankerületi-főigazgatói üdvözlet közléséiben. Az irodalmi tanulmányok mellett néhány helytörténeti dolgozat érdemli meg az utókor figyelmét, a mai helytörténészek érdeklődését. A város fennállásának 1900 éves évfordulójára ún. szombathelyi számot adott ki a szerkesztőség, de máskor is találhatunk helyi vonatkozású, a megye múltjával, vagy jelen életével foglalkozó (pl. a vend írás eredetéről szóló) cikkeket, tanulmányokat. Így például meg kellene nézni, hogy megjelent-e másutt Kodály Zoltán a „Népiskolai éneboktatásról és a középosztály zenei tájékozatlanságár ól” Szombathelyen tartott előadásának szövege, melyet az írott Kő egyik 1943-as száma közölt először. Sajnos a lap szépprózai anyaga kevés érdemes és maradandó anyagot tartalmaz. Kertész József, Péchy-Horváth Rezső, Somfai László elbeszélései alig lépik túl a napilapok tárcarovatában olvasható írások szintjét. Itt még megfelelő „import” anyagot sem sikerült szerezni a lapnak, hogy az erőtlenebb darabokat egyensúlyban tartsa. Decentralizáció vagy p r ov i n c i a l i z m u s? A két háború között a vidéken jelentkező különféle irodalmi-szellemi törekvések központi jelszava a decentralizáció volt. Ezt írták zászlajukra az irodalmi társaságok, egyesületek, a rövidebb-hois-szabb életű folyóiratok. Egy lényegében helyes, az ország társadalmi-művelődési elmaradottságának felszámolását sürgető-siettető törekvésről van szó. A kapitalizmus sajátos magyar fejlődésének volt a következménye, hogy Budapest a magyar vidék rovására fejlődött, hogy a főváros mellett sem lélekszámban, sem erőiben más jelentős magyar városok nem nőttek fel. Dunántúlion, mint ezt fentebb már jeleztük, két város látszott esélyesnek a vidéki centrum kialakítására. Amikor ez a kérdés a népesség, az egyetem, a magasabb ipari fejlettség stb. okai miatt Pécs javára dőlt el. Szombathely nem mondott le a maga erőfeszítéseiről. Az újra megindult írott Kő is erről adott hírt. Mindenfajta decentralizációs törekvésnek azonban megvan a veszélye. Az önállóság túlzott hangsúlyozása a belterjességre, az összehasonlítás mellőzése a kritikátlanságra, az igények leszállítására csábít. A bejelentőlap nem mérvadó a tehetség eldöntésében. Ezért mondhatta joggal Babits Mihály — épp az irodalmi decentralizáció kérdésében —, hogy Arany János nem volt kisebb költő akkor, amikor Nagykőrösön tanított, s nem lett nagyobb, amikor Pestre költözött. A decentralizáció minden áron történő hajszolása könnyen a helyi értékek eltúlzásához, az. aránytévesztéshez, a kritikai igény feladásához, lényegében a provincializmushoz vezet. A sündisznó- állás, az elhatárolás, egy földrajzilag-etnikailag zárt közösség világáról és világának szóló irodalom kitenyésztése mindenképpen elszürkülést, elszegényedést eredményez. A deontralizáció többször szóba került az írott Kő hasábjain, s a szerkesztés a gyakorlati lépéseket is megtette megvalósítása érdekében. Mondjuk meg: az utóbbit több eredménnyel, mint az elvi deklarációk megfogalmazását. A decentralizáció hangsúlyozása sokszor provinciális érdekek védelmét jelentette csupán, máskor a vidékiesség elleni harc a szellemi önállóság feladását eredményezte. A helyes elvek túlhajtásából származó hibákat épp a lap szerkesztőjének egyik cikkében fedezhetjük föl a legkristályosabban. Már az írás címe zavartkeltő: Mi mindég csak adunk és álig-álip kapunk. A vidék döntő utánpótlási szerepe. Egyetlen gyakorlati tennivaló megjelölése nélkül beéri a kegyes szavak hangoztatásával: „Csak azt szeretném, ha nyíltan belátnák, hogy a magyar vidék mennyi kincset szór oda...” Majd alább: ,,A magyar Vidék büszke arra, hogy ő mindig csak ad és alig-alig kap vala6* 83
