Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)

a szája kissé nagy, a fülei kicsik és fehérebb az arcánál. Sötétbarna szeme volt a legfeltűnőbb, kétezer is visszahívta a pillantást, vajon igaz-e.

Új volt a kerekem, veszettül hajtottam a betonon. Váratlanul léptek ki az útra, utolsó pillanatban rántottam félre a kormányt: elestem. Lehorzsoltam a könyökömet, s a sárkányéról lement a zománc. Nagyon sajnáltam a sár'hányót, csaknem elbőgtem magam. A kölyök vihogott, az apa — szemüveges, gondolataiban megzavart ember — ziord arccal nézett, éreztem, legszívesebben felpofozna. Szeplők égtek a karján, s olyan nadrágszíjat hordott, amilyent én is szerettem volna. A hullámoshajú, barna asszony figyelmeztetésére az apa bekötötte a karomat. A kötszer Ella kék-föhércsikos fürdő- szatyrából került elő. Amíg a férfi bőségesen jódozta a sebemet, és a közlekedés szabályaira oktatott, egymást néztük a lánnyal. Láttam, latolgatja, felszisszenek-e. Arra gondoltam, hogyan lehet szőke lánynak ilyen mozdulatlan fekete szeme. Nem tetszett. Az ilyen szem alig árul el valamit. Zavarba ejt, úgy érzem, ismeretlen helyről figyelnek. — Ha iráléhelnék pislogna-e? — gondoltam, mert valahogy szoborra is emlékeztetett. Amikor a szemembe szökött a könny, a lány elfordította a fejét.

Aznap délután nem fürödhettem a kezem miatt. Leverten üldögéltem a mólón. Üj volt nekem a strand, addig többnyire az „ingyenbe” jártam, lelógattam a lábam a vízbe, s gondolkoztam, elmenj ek-e hintázni. — A vizi- poló-edzést is nézhetném — gondoltam, mert mindenképpen vigasztalódni akartam. Végül mégis maradtam, mert feltűnt a lány. Ébredező kíváncsisággal nézegettem. Jól úszott, jobban az öcesénél, de fordulni nem tudott. Jó úszó voltam én is, s mert ellestem a versenyzőktől, kiválóan fordultam.

A fiú, tíz év körüli hájas gyerek, egy ideig hősiesen követte a lányt, majd elfáradva kimászott a partra. Lefeküdt a gyékényre a szülők mellé.

Intettem a lánynak, hogy víz alatt forduljon. Nem értette, odaúszott hozzám. Melegem lett, mert bár kívántam, nem akartam, hogy odajöjjön. Megkapaszkodott előttem, szemöldökén, arcán apró gyöngyök fénylettek, s ipozgott az orrcimpája, mint a kopoltyú. A hullámok nekivetődtek, majd körben elfutottak tőle.

Megtudtam a nevét, azt, hogy tizenhét éves, apja főorvosa egy vidéki város kórházának, anyjának rokonai nagykereskedők, valahol a környéken kisebb birtokuk volt, s hogy a testvérének Hubert a neve. — Na — gondoltam —, te se nekem úszkálsz itt. — Hangosan annyit mondtam — zavar a szeme. Kérdezte, miért? — Mert olyan kemény — válaszoltam. Nem is olyan kemény •—- mondta —, nézzen csak meg jobban. Újból megnéztem, s azt mondtam: — Valóban. — Nevetett, hogy a barátainak is ez a véleménye. — Akkor én is a barátja vagyok — válaszoltam hirtelen és megígértem, hogy ,a jövő vasárnap megtanítom fordulni. — Miért nem előbb? -— kérdezte. Elmondtam, hogy a „Kossuth-kör” miatt nem engedtek leérettségizni, s így dolgoznom kell. Kérdezte, mi .az a Kossuth-kör? — Önképző — válaszoltam —, de németellenes verseket szavaltunk, és baj lett belőle. — Azt mondta, sajnál. — Ne sajnáljon — feleltem, mert ez a nyár mégiscsak jobb az előbbinél. Elmondtam, úgy volt, hogy ezen a nyáron már pihenhetek, de nem sikerült. Az aratási keresetemből viszont megvehettem a biciklit, amit látott. S hogy éppen cséplőgépnél dolgozom. Egyedül az a baj, hegy csak vasárnap érek rá strandolni. Olyan lett a szeme, mintha a holdról jöttem volna. Nézegetni kez26