Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)

A lány el kezdett sírni. A részleg rámnézett, várták, hogy védelmembe veszem. De én nem szóltam semmit.

— Ne bőgjön, menjen dolgozni! — kiabált a részlegvezető.

A könnyek mögött megvillant a lány szeme és előbbre lépett.

— Én velem ne kiabáljon, maga kultúr csimpánz! Mint egy kintornás úgy nyekteti esténkint azt a szar herflijét. Erre vág föl annyira? Kiröhögik a szomszédok! Maga egy kegyetlen alak.

— Fogja be a száját, mert kidobom!

— Elmegyek én magamtól is, de ezért még felelni fog! — mondta a lány, aztán összeszedte a cókmókját és köszönés nélkül elment. Többet nem jött dolgozni.

A műhelyben néha emlegették a lányt. Két mondat között rámsandítottak és vártak egy kicsit. Ilyenkor kimentem a műhelyből.

Határidőre teljesítettük az exporttervet, megnyertük az első negyedévi munkaversenyt. A fiúk sört hoztak, mindenki ivott, és estefelé leburogatták a felújított munkapadot. A vándorzászlót odaállították a nagy vágóasztal közepére, és az üres üvegekkel körülbástyázták. Én is berúgtam, és most először jókat nevettem Berger Toncsi hülye viccein. Öt óra előtt nekitámaszkodtam az öltöző falának, és igyekeztem az utcai ruhámat magamra húzni. Valaki bekiáltott:

— Géza, telefon!

Útközben gomboltam be az ingemet. Aztán fölvettem a kagylót.

— Te vagy, Géza? — kérdezte egy ismerős női hang.

— Tessék, én vagyok.

— Itt Klári! Azonnal akarok veled beszélni! Nagyon fontos. Életbevágó.

— Mit akarsz, mondd meg?

— Telefonon nem lehet, ötkor a József utca sarkán várlak — mondta és ietette a kagylót.

A táskámat ott felejtettem a műhelyben. Gyanakodva mentem a József utca felé. Nem lesz ott — gondoltam —, beugratás az egész. De ott volt. Megtörtnek látszott az arca. Szomorkásán mosolygott.

— Féltem, hogy nem jössz el, pedig nagyon fontos — mondta és belém- karolt.

Elindultunk a hegy felé. Üt közben többször megkérdeztem, hogy hová cipel, és mit akar, de nem mondta meg. A Magaslati úton, egészen fönt a Havihegyi kápolna alatt megálltunk.

A vállamra tette a kezét, és sokáig nézett a szemembe. Puha nézése volt. ügy éreztem, mintha egy kád hűvös olajban lassan elmerülnék. Aztán tovább léptünk, letértünk az útról, lassan felhúzódtunk a mandulásba. Nem gondolkodtam. Az olaj zöldessárga színe foszforeszkálva szétfolyt az ereimben. Az agyamban lüktetett a vér, piros ködöket cipelt és hintáztatta a gyárvárosi tompa fényeket. A fűben ültünk és csókolóztunk.

— Géza, én téged mindenkinél jobban szeretlek. Szeretlek! Nem érted, szeretlek ... — suttogta és úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. A ruhán keresztül tüzelt a teste. Sokáig feküdtünk összeölelkezve, aztán kikapcsoltam a szoknyáját. De nem akart.

Felült. Hátrasimította a haját.

— Most azt gondolod, hogy kínozni akarlak. Nem... Másról van szó. Hiszen tudod, mindent engednék. De most nem lehet. Nem, nem az, amire gondolsz.

59