Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
— Talán egy sárkány, te, mafla. — Egy ló. — Mutasd! Leveti zubbonyát, sziszegve bújik ki az ingből, tenyérnyi kék-vörös folt csúfítja a felsőkarját. — Öltözz fel ... utálom a vértelen meztelenséget! Vár. Valami orvosságot szeretne. — Nincs orvosság .. . Nem érted? Öltözz fel! — szól az orvos, és tovább babrál a főzővei. — Ezután kerüld a harapós lovakat! — Igenis, őrnagy úr, kerülni fogom. A bombákat is, a golyókat is. Az öreg feltekint, vizsgálódva nézi, majd eléje imbolyog, és belemarkol a hajába. — Te egy ronda halott leszel ... ezzel a kék folttal a karodon. Megértetted? — Dől a szájából a rumszag. — Egy ronda fehér halott... Na menj! — mondja, és ellöki. Indul. — Ronda makacs halott... — kiált még utána az orvos. A sátoros szekerek mélyéről mondatfoszlányok lökődnek arcához: ,,... a városba már nem megyünk . .. eldugott hegyi utakon akar . • • azok meg rumot ittak. .. . minden osztrák parasztnak magyar lova ... az árokban hagytuk . .. akkora pontyokat ... te talán jobb vagy? . .. szétvertük a motorokat ... ebből elég ... el se temethettük ...” A szálláshelyen változás történt. A magányos fenyő alatt előbb még nem állt szekér. „Biztosan a kései utasok” — gondolja, és leül. Égető hangja válik ki a csendből: — A fene a hülye pofáját! Azt hinné az ember, hogy bőgni sem tud, ez meg tejet, sajtot és tarisznya tojást hoz a faluból. Csak tudnám, hogyan beszél velük! Csodálkozó és irigy a hangja. — Figyeljétek meg, ez még fräuleint is szerez magának! Skuli röffen: — Bár megtenné! Legalább elvehetném tőle! Nevetnek. Már megint nevetnek! Látja képzeletben Görény arcán a zsíros mosolyt is. A motyóhoz nem nyúlt senki. Inni próbál, de sziszegve kapja el a kulacsot: úgy érzi, a jeges víztől széthasadnak a fogai. Bedugja, és a tűzhely langyos kövére fekteti. Jóska fütyürészve vadcol, ő is ágyazáshoz lát. — Nem unod még? — Az életet nem unja az ember, kiskomám — szól vissza Jóska, és lefekszik. Sóhajtott. Az orvos nyers szavai megütötték. Eddig eszébe sem jutott a halál, pedig ... talán már holnap ... Heves szomjúságot érez. „Lehetséges, hogy szomjasan halok meg?” „Lehetséges” — ismeri be levertem Látja magát, amint fehéren és szomorúan fekszik a föld alatt. Talán éppen a fájó balkarján. 24
