Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)
után lefektettem a lányt, én pedig beültem a műhelyembe dolgozni. A spirálcsúszda első terveit rajzolgattam. De csakhamar kiderült, hogy itt főleg számolni kell. Nehezen ment. Nem tudtam hol kezdjem? Aztán rájöttem, hogy a dobozokban levő áru súlyával változik a gyorsulás is. Több áruról volt szó. Ki kellett volna számítanom a középarányosát, de egyiknek sem tudtam a súlyát. Így aztán csak találomra rajzolgattam ezen az estén. 11 óra tájban megjött a feleségem. Részeg volt. Megállt az ajtóban, és vigyorgott. — A kislányt a lépcsőházban találtam. Csupa szutyok volt, és sírt. Megverték a szomszéd gyerekek — mondtam és mérgesen ránéztem. — Egy magas pacákkal láttam a nődet. A tér sarkán dumált neki a pofa és a lány vihogott, aztán fölszálltak a mecseki buszra. Nem a vőlegénye volt. Mit bámulsz? Hülye! Azt hitted, hogy én nem tudom? Az első héten tudtam, a munkatársaid megmondták. Azóta iszom ennyire. Tudtam, hogy nem igaz. Klárit nem látta semmiféle pacákkal, csak azért találta ki az egészet, hogy engem bántson. De mégis ideges lettem. Belekapaszkodtam az utolsó szavába és rámordultam. — Hazudsz! Azelőtt is ittál! Rendetlen, trehány voltál mindig! — Igazad van, ittam, de nem ennyit. És itthon. Legtöbbször veled együtt. De azóta, hogy ezt a ringyót összeszedted... Mit nézel? Ringyó! Ahogy mondom. Géza, ennél még én is különb vagyok. Én csak iszom, és rendetlen vagyok, de ez? Tudod milyen ennek a belseje? Mint a klozet. — Fogd be a szádat, mert kirúglak! — Megteheted.. .Pedig még élhetnénk másként is. Nem ittunk mindig ennyit... — Ittunk, ittunk... Te iszol egyedül, én már hónapok óta nem! — Géza, hagyd azt a nőt. Akkor talán ... Az ivást... — Akkor talán, akkor talán. Hazudsz most is, meg akkor is! — Tényleg láttam a nődet, a Mecsekre mentek... — Menj a fenébe, hagyj dolgozni! — ordítottam rá teljesen elkeseredve. Elment, de nem bírtam dolgozni. A spirálcsúszda csigavonalán a gondolataim örvénylettek. — „Lehet, hogy nem hazudik. Részegen nem szokott hazudni. És akkor igaza van. Nem, ez nem lehet. Csak ráfogják, nem olyan rossz az a lány. Csak énvelem ... Hiszen szeret... Mindig mondogatja. Belecsimpaszkodik a nyakamba és ringatózik. Nem, ez lehetetlen. De akkor miért nem jött el a randevúra? Találkozott a vőlegényével... Nem találkozhatott, az vidéken van ... Talán rosszul lett, vagy valami dolga akadt...” Nem tudtam magamat megnyugtatni. Éjfél után lefeküdtem, de nyitott szemmel forgolódtam hajnalig. Akkor elnyomott az álom. Belémütközött, mint egy puha luftballon, kicsit visszapattant, megremegett, aztán lágyan és egészen szürkén a szememre ereszkedett. Gumikerekű vonaton utaztam, üzleti ügyben. Egyszercsak valaki rámszólt: — Húzd meg a vészféket. — Meghúztam. Nagyot rándult a vonat, és a csikorgás után mindjárt nevetést hallottam. Hátranéztem. Spitálszki ült mögöttem, rövid nadrágban, és dülöngélt a röhögéstől. Éppen olyan volt, mint negyedik elemista korunkban. — Én űzeti ügyiben utazom. Spirálcsúszdát adok el a TERIMPEX-nek — mondtam sértődötten, és vissza akartam ülni a helyemre. De ekkor csengetés hallatszott és nagy hangzavar. — Menjünk. Vége a tízpercnek — mondta Spitálszki és fölállt. 57
