Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)
BERTHA BULCSU A SZEPLŐS LÁNY Mindenki hozott magával egy kis gyűlöletet, és munka közben is cipel- gette, mint valami arany göröngyöt. Érezni lehetett a szavakban, amikor kölcsönkértek egy szerszámot, de bent volt az ütésekben is, melyek csörömpölve az üllőre zuhantak. De ez csak eleinte volt így, közvetlenül a két profil egyesítése után. Legtöbben aztán bedolgozták a mérgüket a fémbe, vasba, belenyomták az alumínium lemezbe, és megszokták egymást. De olyanok is voltak, akik gondosan konzerválták a gyűlöletüket, és ha mód volt rá, még gyűjtöttek hozzá. A gépésztechnikus mindenkire haragudott. De csendes, kitartó gyűlöletével csak magát emésztette. A részleg nem törődött vele, még a fémnyomók sem, pedig azokkal alig beszélt. Egykedvűen nézték éveken keresztül a kínlódását. Néha megállt mellette az egyik összeállító és morgott valamit. Csak pár szót, hogy jelezze a közeledését. — Na, mi van Géza? — Mi lenne, semmi, — felelte a gépésztechnikus, mert egy ilyen „na mi van Gézá”-ra mást nem is lehet felelni. Dolgozott tovább, föl se nézett. Kilenckor beleharapott a zsíros kenyérbe, és az összegyűrt zsírfoltos újságból elolvasta a háromhetes híreket. Néha bejött a felesége, pénzt kért, hőbölgött a műhelyben, szidta az urát, panaszkodott. A gépésztechnikus ilyenkor fölállt, és csendben kituszkolta az ajtón. Utána sem szólt semmit, nyugodtnak látszott, de mindenki tudta, hogy estére megveri az asszonyt. így ment ez évekig. De nem lehetett segíteni rajtuk. Az idegeit fölemésztette az ital, a piahaverok és a felesége. Öt évi házasság után minden szerzeményük egy szőke kislány volt. A kislány szomorkás szeme tartotta össze a házasságot, meg az a nehézségi erő, amely a piás embereket földre húzza, tompává és tehetetlenné teszi. Amikor elhelyeztek, véglegesnek látszott ez a helyzet. így emlékeztem a gépésztechnikusra, és a műhelyre évekig. Tegnap este a Katalin utca környékén, bementem egy kocsmába. Nem volt üres asztal. Körülnéztem. Az egyik sarokból intett valaki. Géza volt, a gépésztechnikus. Amikor leültem, láttam, hogy a szeme alatt vérzik az arca. Nem volt részeg, alig ivott még a literből. — Megvertek, látod, vérzik az arcom. — Itt a kocsmában? — Nem itt. Fönt a Zidina környékén. Érdekes mi? — mondta és elhúzta a száját. — Iszom egy fröccsöt, aztán megyek — mondtam és egy kézmozdulattal jeleztem, hogy nem akarok kihúzni belőle semmit. — Nem, ne menj el. Neked elmesélem... Bildman bácsi, hozzon még egy poharat — szólt oda a kocsmárosnak. — Emlékszel Évára? — Emlékszem. 4* 51
