Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Szabó Jenő: A vasárnapi leány (Elbeszélés)
Ott, a kavargó embertömeg közepén szerettem volna a karomba kapni. Egész nap kínoztam csak azért, mert nem akarta megalázni magát, nem merte bevallani nincstelenségét. Ami pénzt a zsebemben találtam, mind a kezébe nyomtam, persze nem fogadta el, csak annyit, amennyi hiányzott. Azt is megadja majd a jövő héten. — Most már nem haragszik reám? — kérdezte az induló vonat ablakából. Ő kérdezte tőlem, hogy én haragszom-e! Ha nem ül az a könnyes mosoly a szemében, azt hiszem, gúnyolódik. — Ezután sohasem haragszom reád! Egész héten bántott a viselkedésem. Törtem a fejemet, mivel tehetném jóvá. Vettem neki egy kis aranynyakláncot, de nem fogadta el. A havi bérletjegyet sem tudtam ráerőszakolni. — Csacsi! Azért vettem bérletet, hogy bármikor eljöhess hozzám — mondtam neki. Tagadóan rázta fejét. — Csak vasárnap jöhetek, hétköznap dolgoznom kell. — Mosolygott. — Így kell elfogadnia, csak vasárnap van kimenőm. Én ... én olyan vasárnapi leány vagyok. Ettől kezdve azonban egyetlen vasárnap sem maradt el. Csak ma tudom felmérni igazában, hogy mennyire igazságtalan voltam hozzá, amikor azzal gyanúsítottam meg, hogy játszik velem és taktikázásból nem jött el négy héten keresztül hozzám. Milyen vak voltam! Ö még sokkal jobban várta ezeket a találkozásokat, mint én! — Hétközben minden olyan lassan múlik — panaszkodott nem is egyszer. — Mintha a percek órákig tartanának és a napoknak nem akarna végük szakadni. Vasárnap pedig minden meglódul. Az órák percek alatt futnak el, még alig szálltam vonatra, máris este van és megint sietnem kell az állomásra. Hirtelen a mellemre dobta magát. — Mi lesz velem, ha már nem lesznek vasárnapok? — Vasárnapok mindig lesznek — mondtam. Ma szeretném a fejemet a falba verni ezekért a hülye szavakért. Semmit sem sejtettem abból, ami lejátszódott benne és nem vettem észre, hogy a kérdése mögött milyen reménytelenség és mennyi kilátástalanság rejtőzik. Ostoba módon azt kérdeztem: — A szüleid kifogásolják, hogy minden vasárnap elmégy hazulról? — A szüleimnek ebbe nincs beleszólásuk. — És ha Párizsba jönnél dolgozni? Akkor gyakrabban láthatnánk egymást. — Nem lehet — rázta a fejét. — Egyébként az orvoséknál sem maradok sokáig. — Miért? Hová készülsz? — Semmi, csak meguntam őket. Ma már tudom, mire készült. Arra, hogy fizessen a vasárnapokért. És milyen árat! Akkor mindebből semmit sem vettem észre. Nem volt ő több számomra, mint egy kényelmes, igénytelen szerető. Kényelmesebb és kellemesebb, mint a többi, mint azok, akiknek kijózanodva is vágyakat, érzelmeket kellett hazudnom. Vele az ölelések utáni idő a meghittség nyugalma volt. Ügy feküdt feje alá hajlított karral, szótlanul, arcán álmodozó mosollyal, mintha teste elcsituló hullámait figyelné. Nem kért szavakat, hazugságokat, elég volt neki egy-egy pillantás, hogy tudja, ott vagyok mellette. — Nem félsz, hogy gyermeked lesz? — kérdeztem tőle egy ilyen percben. Tágranyílt szemmel csodálkozott reám: 46
