Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Szabó Jenő: A vasárnapi leány (Elbeszélés)
A különös az volt, hogy a leány meg sem kísérelte, hogy védekezzék. Szinte magatehetetlenül engedte át magát a köztünk vibráló áramnak. Nem vágok fel, én is kaptam a láthatatlan áramütésből, de — józan maradtam. Céltudatos számítással kapcsolgattam ki és be a köztünk szikrázó elektromos folyamot. Valósággal kísérleteztem és diadalmas örömmel figyeltem a kísérlet sikerét: a leány fokozódó izgalmát. Szavakat alig váltottunk, különben is az egész alig tartott tíz percig, mégis amikor a leány kilépett az ajtón, visszanézett és a pillantása olyan volt, mintha ott felejtett volna valamit. Mindez — ahogy már mondtam — vasárnap történt. Az elkészült képeket a következő hét közepén az anyja vitte el, pedig én biztosan számítottam reá, hogy a leány jön majd értük. Hát némileg csalódott voltam és a hiúságomat is bántotta kissé, de a hét végére meg is feledkeztem róla. Vasárnap délben pedig ott állt a műterem ajtajában a leány. Nem tagadom, mes gars, a szívem alaposat dobbant és a hátgerincemen mintha egy csomó tollpihét húztak volna végig. De még nem mertem hinni annak, amit látok. — Talán csak nincs baj a képekkel? — kérdeztem — Nem tetszenek? — A képek nagyon szépek. Monsieur, én nem is azért jöttem ... — Hanem? — Kérem, ne nevessen ki... Én úgy szeretem nézni, amint dolgozik... Ha leülhetnék, nem fogom zavarni... Természetesen megengedtem és a műterem egyik sarkában ültettem le. Aznap sok munkám volt, de azért, ha szemem nem is, gondolataim állandóan ott időztek nála. Öt percenként lehülyéztem magamat, ha arra gondoltam, ez a leány azért jött, mert... mert én múlt vasárnap ... De nem mertem elhinni. Viszont az, hogy a munkámat akarja figyelni, nyilvánvaló kifogás. Nem igaz és nem is lehet igaz. Az ilyesmi nem érdekelhet normális leányt. És mégis — a leány ott ült a műterem sarkában. Egy óra tájban végre kiürült a műterem és elmehettem ebédelni. Meghívtam őt is, de nem akart jönni. Hogy ő már ebédelt otthon s majd sétál addig, amíg visszajövök. Nagynehezen mégis rábeszéltem egy pohár sörre. A vendéglőben, egy intim kis sarokasztal mellett nekiszegeztem a kérdést: — Most pedig mondja meg őszintén, nem unja még? — Ó, nem, Monsieur, — felelte — nagyon érdekes a munkája. — Ezt maga sem hiszi el! — Pedig így van! — erősítette. — Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmi valakit is érdekeljen. — Engem érdekel. Én el akarom lesni a titkát! — A titkomat? Miféle titkomat? — Annak a titkát, miképpen viszi véghez azt, hogy a maga képein mindenki olyan szép. — Ugyan, egy jó gép, jó lencse, némi ügyesség... — Nem, nem, Monsieur!... Én a múlt vasárnap megfigyeltem azt a kis púpos leányt, aki ma vitte el az elkészült képeit. Láttam, hogy maga mennyit vesződött vele, amíg megfelelő beállítást talált, és láttam a leány szemében ma a könnyet, amikor az elkészült képeket nézegette. Kimondhatatlanul örült nekik. A képeken ugyanis az van, ami után ő egész életében vágyódott: ő maga, egészségesen. Ilyen képekhez nem elég a jó gép, lencse és némi ügyesség... 43
