Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
— Lelépni! — vezényel ordítva a tiszt, és megmarkolja a pisztolytáskáját.. Mozdulni lenne jó. Dőlni, mint a fa, ha elszakadnak a gyökerei. Rázuhanni erre a szemétre és összemorzsolni anélkül, hogy a kezét mozdítaná, de a lábai merevek. A főhadnagy eléje sétál, szeme alatt remeg a bőr, és ököllel az arcéiba vág. — Takarodj! Érzi, amint orrából elindul a vér, átbukik ajkain és hallja, amint a csizmájára ktoppan. Mondani, tenni akar valamit. Görcsösen erőlködik, de üresen jár az agya, s csak áll. Amikor végre meglódítja a düh, Ella fut közéjük. Most először határozott a szeme. — Menj el! Majd ... Talán ... Nem, nem tudom. — Megfogja a karját és kivonszolja az ajtó elé. A csűr előtt szembefordult a lánnyal és kinyitja a zsákot. A csűr előtt szembefordult a lánnyal, és kinyitja a zsákot. Zászlónyi darabot letép a szajréból, és szánalmas igyekezettel nyújtja feléje. Ella mohón kap a rangy után, de látszik, nem tudja mit vesz a kezébe. Gyűrögeti, simogatja. Valahol, valakitől öntudatlanul vette el ezt a mozdulatot. Megtapadt benne, és most kiszökik ujjam át. Értelmetlenül, alkalmatlanul. Futva távozott. Szégyen volt benne, keserűség és soha nem érzett hor- kantó düh. A bekötött zsákot a szekér mellé állította. Nem volt már szomjas-, csak a kulacsot akarta megtölteni. Jóska katlant formált kövekből, és kávét tett a tűzre. Lusta, de gazdaságos mozdulatokkal dolgozott. Látszott rajta, hogy nincs a világon fontosabb számára a kávénál. Ha majd elkészül, beleönti a kulacsaljba, és az ízekre, illatra figyelve, apró kortyokban lenyeldesi, és kiül az arcára, hogy a háború legeslegjobib kávéját issza. Utána majd leül a kocsmádra, keresztbe rakja lábait, eligazítja térdén a ráncokat, rágyújt, és látszani fog az arcán, hogy a 'háború legeslegj óbb cigarettáját szívja. Mosolyogni fog, és odaszól Skulinak: „Skuli, az istenedet, már megint úrnak érzem magam. Légy szíves mosd el a csajkámat!” — És Skuli majd rcbcgni fog, ugrik, és elmossa a csajkát. Nem a cigarettáért, amit utána kap — szeretetből. Sajgón gyűlölte most ezt a kiegyensúlyozott, baromi nyugalmú, kedves cimborát, aki annyira, de annyira tud élni. Akinek a háború is csak egy a sok élethelyzet közül. „Ha már itt van az ember, szagolja a fenyőillatot, mássza meg a csúcsokat, élvezze a kilátást, az egész csodálatos Alpokot, ahol államköltségen üdül, tanuljon meg jódlizni, és ha lőnek, legyen annyi esze, hogy ne tartsa lyuk iránt a fejét!” Intett neki, hogy vigyázzon a cuccra, míg távol lesz, de az nem figyelt rá. Legyintett és elindult. Ökrösszekerek, lovaskocsik útvesztőjében botorkált. Az ökrök csendesen szénáztak, a lovak lesúnyt füllel figyelték. Harmonikaszó, gyereksírás, káromkodások, nevetgélés. Az egyik szekér mellett öregember ült a földön. Csendes sírás rázta vállait, kezében véres kötőféket tartott. Egy másik szekér22
