Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Debreczeni Imre: Négyes találat (Elbeszélés)
A pénz mindjobban nyugtalanította. Ha vasárnap megjön Margit, első dolga lesz, hogy nekiáll nagy takarítani. A szekrényfiókban semmiképpen sem hagyhatja. Sokáig veszkődött a szelvényekkel, késősen feküdt le, de nem tudott elaludni. Éjfél körül felberregett a csengő. Hosszasan, türelmetlenül. A göthös! — ült fel ijedten. Bolondul vert a szíve. Ezerháromszáz forintot lottózott el addig. Sokáig fülelt mozdulatlanul. — Hátha csak eltévedt valaki — suttogta maga elé. Azután újból a csengő. Kitartó-türelmetlenül. Nincs tanúja, senki sem látta ... Ha ugrálni mer ... Mindenre elszántan ment ki az előszobába, de azért nem nyitotta ki az ajtót, csak a kémlelőablakot. A házfelügyelő volt, táviratot adott be. „Mama meghalt hétfőn temetjük gyere margit.” Kábán pislogott maga elé. — Mama meghalt — motyogta gépiesen. Mi lesz a pénzzel? A szekrényben nem hagyhatja, takarékba nem teheti. Hová rejtse? A fáskamrába? És ha a patkányok? ... Mióta irtották, elszaporodtak. Micsoda pech! Hogy százharminc szelvény közül egy sem ... Igaz, csak nyolcvankilencet fizet a múltheti négyes. Reggelig töprengett. Százkilencvenért kaphatna két négyest! De az eladó címét felírja. De fel ám! Csigalassan reggeledett. A kifizető pénztár előtt hosszasan ténfergett, a sorbanállók arcát tanulmányozta. Vajon melyiküknek lehet négyese? Csupa befelé néző, semmitmondó tekintet. Csak egy asszonynak fénylett az arca. Most, utólag, tudja már, hogy izzadt volt, de akkor azt hitte dőrén, hogy ölöm ragyogtatja. Nagy darab nő volt, s ő nem rajong az ilyen nőkért, de muszáj volt. Megfogta a karját, s a füléhez hajolt. — Négyest vennék — súgta. Az asszony elrántotta a karját, előbb tátogni kezdett, aztán rikácsolni. —- Látták? Kikezdett velem. Velem, a tisztes családanyával. Világos nappal! Rendőr! Huligán! Minden bizionnyal megfogják, ha időben el nem iszkol. Még óra múltán is szívdobogást kapott, ha a jelenetre gondolt. Tudott még egy Lottózót a közelben, de oda nem mert már elmenni. Kóválygott az utcán, ide-oda lökdösték. Hogy megnyughassék, a kirakatokat kezdte nézegetni. Annyi mindent kell majd vennie, legalább tájékozódik. Amint így bámészkodik, a kirakatüvegből egyszercsak egy arc mered rá. Elállt a szívverése. A göthös volt. Ott állt szorosan mögötte. Menekülési kényszere támadt, de lába nem engedelmeskedett. Kiverte az izzadság. Valaki akkor nekitaszította a göthöst, az rá is nézett egy pillanatra, elmormolt valami szórakozott pardonfélét, s azzal továbbment. Mintha mázsás teher alól szabadult volna. Nem ismert meg... nem ismert meg — hajtogatta még óra múltán is. 31
