Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Kónya Lajos: Poharak (Vers)
POHARAK Leányfalun, a Duna fénylő partján, mint római urak. a Forum hars zaját idéző lélekkel lestük az utat. Tárogató szólt fenn a dombon, szállt a halászlé lágy honi illata. Lovamat eloldom — dúdolta Fábián Zoli. Jónéhány éve, Debrecenben, holt-halvány arccal állt fel a reggeli mellől, már betelten, elűzte az ital szaga. Kazakevics, szegény, mosolygott, s halk tréfával csipkedte le a férfi-virtus szirma-bontott ágát. Koccintottam vele. Horgászok és vadászok édes örömei, szerelmi láng, játékosság, virtus, veszélyes, szeszélyes, robbanó világ! Korty konyak, don Ernesto módra. a szájban tartva percekig. Brávó, Zoli! Fütyülj a gondra! A szív lágy fénnyel megtelik. Szabolcsban, május-tombolásban, gondtalanul három napig, kerestük este, pirkadásban, a boldogság hol is lakik. Csodálkozva szemléltem izzó kedvét-erejét, mint telik! Rakták elénk az andalító szilvaitalt, majd reggelig. Jaj, írni kell, csak írni, szépet, amíg a múzsa ád erőt, hogy amire ítélt a végzet, a záró jelenet előtt betölthessük. Mert hajt az ostor, kétség, öröm, gond, kín, siker. Kell ez a lelki szauna olykor, barátom, néha inni kell! KÓNYA LAJOS
