Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Dávid József: Kitérő (Elbeszélés)

tett titkaiba is beleszólhat. Tudományos alaposság se kell ahhoz, hogy bárki bebizonyítsa: a munka intenzitása egyenlő arányban emelkedik az ember őszinte, tiszta boldogságával. Hát mit akarnak! Ha a munka az alap és az isten, akkor engem nem vethetnek ki ebből a közösségből. Mert volt-e valakinek panasza Fehér Béla segódmesterre újév óta? Hogy nem csak a közös jó munkára esküdtünk, hanem hogy a magánéletben . .. nos, én a lelkem mélyén már akkor sem értettem egyet ezzel, pedig a Kati gépére még olyan közömbösen szereltem a lánchengereket, mint az Orbánnééra ...

Fütyülök a világra! — vett egy mélyebb lélegzetet, hogy kifújja leikéből az Orbánná tekintete által dobott parazsat.

Kati türelmetlenül várta az oladi dombokhoz vezető utca végén. Szép volt és üde, mint a villakertekből kihajló orgonabokrok apró, csupaszív levelecskéi. Nagy barna szemei messziről csillogtak, s szőkére festett hajtincseit játékosan babrálhatta a friss tavaszi szél. Bélában egyszerre feloldódott a szorongás, s olyan erősen szorította magához a lányt, hogy az feljajdult.

— Csacsi vagy — bújt ki a lány az ölelésből —, hiszen erre még sokan járnak.

— Nem törődöm senkivel — nyúlt Béla a leány keze után, de Kati mintegy játékos kis őzike elugrott, s vagy húsz méterig futott a fiatalember előtt.

Béla hangosan nevetett és szándékosan lassította lépteit, hogy már csak az utca végén, a kilátóhoz vezető bokrokkal szegélyezett sétányon érje utol. De mire elérte a dombalját, a leány eltűnt.

— Állj meg, Te csodaszarvas! —• kiáltott felszabadult hangon, amikor a kanyar után meglibbent előtte a lány színes szőttes szoknyája. Csilingelő nevetés volt a válasz, s csak fent, a dombtetőn találkoztak.

— Most megeszlek! —• kapta karjai közé Béla a leányt, de csak aprócskán pergették forró ajkukról a mézet, mert a játékos futástól sokáig csak lihegni tudtak.

— Úgy szeretnélek átölelni, mint ahogy ezt a várost ölelem, innen a tekintetemmel — mondotta a fiatalember később, ahogy ott fentről nézték a tavaszi napsütésben fürdő várost.-—• Szereted? — kérdezte a leány, s Béla érezte, hogy most nem a városról van szó. Újra átölelte a leányt. Kati pajkosan nevetett.

—• Érzem, hogy szereted ...

— Itt születtem, itt nőttem emberré...

— És itt találtál magadnak élettársat. Ne szólj — tette a kezét a fiatalember szájára Kati — meg egy jó kis szeretőt.. .-—• Tudod, hogy Te vagy az első és a mindenekfelett.

— Persze, csak titokban — görbült a szája íve a leánynak, s ellépett a férfi mellől.

— Megint kezded?

— Én már nem is folytatom.

— Van valakid?

— Te voltál.

— Voltam?

— Igen. Figyelj rám Buci — becézte a fiatalembert és két tenyerébe fogta az arcát ■— tegnapelőtt friss disznótorost hoztam be hazulról, a lányok visszautasították. Várj! Ne szólj közbe. Egyedül csak Erzsi néni evett egy csipetnyit.-— No persze, Orbánná ■—■ kiáltott szenvedélyes hangon a fiatalember, de a lány csókkal fojtotta bele a szót.

— Azt hiszem, mindent tudnak. Én nem. bírom ezt elviselni — csuklóit el a lány hangja, s nagy barna szemei elhomályosodtak.

Percekig álltak szótlanul.

21