Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Ősz Iván: Dombtetőn (Vers)
DOMBTETŐN Hódolat Berzsenyi Dániel emléke előtt Dombtetőn állok. Nézem: oh, mi szép A szelíd, szőke Ság-hegyalji kép! Lenn a mezőben patak, postaút S egy távoli kis vonatocska fut. Kényelmesen pöfög szemlátomást, Nem hajszolja itt most a loholást. Gyönyörködik a tájban. Nem siet, S még lassít is, hol int egy-egy liget. Ösztövérke vén kútgémek sután Ágaskodnak a vonatfütty után. Magas állomás ablakán pedig Egy fehér kendő ki-kilibbenik. Fenn omló sziklák közt bagoly huhog, A réten lenn lépdelnek csöpp juhok, A vasút felé friss házsor vonul. Üj emberpárok rakták otthonul. Dúdolgató, dajkáló nyugalom Leng a messze fehérlő falvakon. S hol az öreg nyárfasor tiszteleg. Gépek szorgoskodnak és emberek. Mily jó volna az élet és be szép, Ha békességes volna, mint e kép. Jó volna itt soká maradni még. De esteledni kezd már a vidék. Az én gyertyám meg most wAr csonkig ég. Jövendői, falut ■—■ sajnos — itt hagyok, De szépítsétek tovább, magyarok. ŐSZ IVÁN
