Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Szentiványi Kálmán: Titkos szerelem (Elbeszélés)

—• A fene essen a dolgodba, majd elkísérlek vonaton, Ha itt maradsz, véged... el nem szabadulsz a Cigánysorról. Kiadnak Bélának! — Kifelé fülelt, lehetett hallani a faluvég felé távolodó kiáltozást. — No. gyerünk, magam beszélek anyáddal!

Az erélyes, lettrekész asszonnyal nem lehetett ellenkezni, sodorta magával Júliát, mint hegyi patak a követ.

A kultúrháznál megint nagyot lobbant az ordítozás, még alighanem verekedtek. Amint kiértek a faluból, Júlia felfogta a hosszú ruhát a sárban. A hegyekről lódult a hideg szél, suhogott az erdő.

A putriknál átkozódó asszonyi siránkozás lobogott. Kiabáltak, hogy a cigányokat ölik a faluban! Két férfi futott befelé a nyárfasorban, félrelökték Júliát, meg Annus nénit. Valamit ordibáltak cigányul s attól Júlia elerőt- lenedett, az asszony valósággal cipelte már, Mint aki belenyugodott mindenbe, lógott az asszonyon, nem engedik élni, ahogyan szeretne — lázadozni úgy látszik hiábavaló!

Égett a mécs a putrijukban, két marakodó kutya vonított az ablak alatt.

Júlia anyja kint állt, mint egy szobor. Júliának odalökte a batyuját. Jajgatott egy sort s a szavak értelmét Annus néni is kihámozta. — ítéltek Júliáról. Kiadják Bélának, de előtte a rokonság jól elveri, hogy kipusztítsák belőle az idegenséget. Asszonyok leselkedtek a szomszédból, villogott a szemük. Az ítélet rettenetes, letépik a cigányleányról a ruhát, köpködik és verik. S úgy viszi el a legény, akinek kiadják. Többé aztán nem is mehet el a Cigány- sorról.

A lány nem tudott volna mozdulni sem. Anyja sírva súgta Annus néninek:

— Menjenek asszonyság, vigye a Ferijéhez... itt megölik. Jaj, nem lesz nekem szép lányom!

Lehetett hallani, a kiáltozó cigányság csörtetett ki már a faluból.

Annus néni felkapta a bátyút, vonszolta magával az akarattalan leányt, aki nélküle nem tudott volna először sem elindulni innen, két évvel ezelőtt. Még rángatta is magát, mint aki le akar csúszni a sárba, bevárja végzetét.

Oldalra húzta az áléit leányt, úgy tartotta, mint sebesült madárkát. Meglapultak egy agg jegenye mellett. A faluban vonítottak a kutyák. Jött a

cigányhad kiáltozva, elől Béla s a lány apja rohant. Sikongó nők kísérték őket.

Annus néni befogta Júlia száját, nehogy félelmében kiáltson.

Kivilágosodtak a putrik, kivonultak a cigányok, látni akarták az ítéletet. Júliáról a rokonok leszaggatják a szép báliruhát, s mikor verik, nem akad védelmezője.

Amint elvonultak, Béla oldalra fordult, mintha látná a rejtezkedőket. Júlia beleharapott Annus néni kezébe, annak kiserkedt a vére.

Hátuk mögött a lobogó ricsaj, ők ketten meg futottak a falu felé, valamennyire feléledt a lány is. Lihegve igyekeztek, csak a gyár árnyékában

csendesedtek meg.

Bent a szobában Júlia lehullt és megcsókolta az asszony sebesült kezét:

— Köszönöm Annus néni.. . köszönöm! — Aztán különösen jajongott, siratta szüleit, egész elhagyott világát.

Annus néni bekötötte kezét, nem szólt a sebről, azt mondta elégedetten:

— Lám, megmentettelek .. . No, ne bőgj... Most nem mernek idejönni, őrség van a gyárkapunál.. . Másutt lesnének meg. A reggeli vonattal elviszlek Szombathelyre... élhetsz!

Hajnalod ott, ritkult a sötétség. Az üzemek duruzsoltak és Júlia rázkódva sírt sokáig, nagynehezen csendesedett el, mint meredeken lezuhanó s nyugodt síkságon még habosodó patak.

6